2013. március 29., péntek
Kétségek, bizonytalanság és persze halk boldogság
Az első trimeszter vegyes érzésekkel telt. Tudtam, hogy nem teszek jót sem magamnak, sem a babának, ha egyfolytában azon aggódom, megmarad-e, de nagyon nehéz volt elvonatkoztatnom a korábban történtektől.
Minden apró pici jelre figyeltem, próbáltam összehasonlítani, mit érzek most, mit éreztem akkor, van-e hasonlóság vagy különbség.. És közben persze elmaradt az örömhír megosztása is, ezúttal tényleg titokban akartuk tartani a terhességemet, amíg biztosat nem tudunk.
Az előzőhöz képest változtak a munkakörülményeim is, hiszen júniusban előléptettek, így ugrott a viszonylag nyugodt 9-től 17 óráig tartó munkaidőm, teljes összevisszaságban dolgoztam, a reggeles műszakom 5.30-kor kezdődött, az esti fél 11-ig tartott és újra dolgoztam hétvégén is. Féltem, hogy ez sem tesz túl jót, de nem akartam bejelenteni a munkahelyemen, mert attól tartottam ugyanúgy zajlik majd minden, mint a múltkor.
A tüneteim nem voltak vészesek, de legalább voltak, így minden émelygésnek és szédülésnek kimondhatatlanul örültünk M-mel, szedtem lelkesen a vitaminokat és reménykedtem, reménykedtem, reménykedtem, hogy most minden jól alakul.
A 9 hetes ultrahangon minden rendben volt, a picur már egészen babaformájúnak látszott és hallottuk a szívverését is, ami kissé megnyugtatott.
Közben sokat gondolkoztam azon is, hogy váltsak-e orvost, hiszen picit megingott a bizalmam benne, amikor azzal próbált megnyugtatni, hogy higgyem el, most minden rendben, a múltkor már az UH-n látszott, hogy nem fejlődik rendesen a magzat és szívhangja sem volt. Mivel az volt az első terhességem, nem tudtam, mikortól kellene hallatszani a szívhangnak, vagy hogyan kellene festenie az UH-felvételnek, ő pedig egyetlen szóval sem említette, hogy bármi gond lenne. Persze lehet, hogy nem akart rám ijeszteni, vagy esetleg úgy gondolta, rosszul határoztuk meg a fogantatás lehetséges időpontját és még fejlődhet, ebben az esetben viszont nem értettem, utólag miért mondta ezt el nekem.
Hetekig tartó tépelődés után végül mégis bizalmat szavaztam neki, hiszen már csaknem 10 éve járok hozzá, és eddig tényleg nem volt okom panaszra. Másrészt az az orvos, akihez szívesen mentem volna szülni, pont a szülés várható időpontjában 3 hetes szabadságon lesz. Szóval: maradtam.
2013. március 28., csütörtök
Nagyon várunk, válassz minket!
2012. október-november
Izgalmas lett volna, ha Amerikában jön össze a baba, de a fantasztikus és sokszínű élmények mellett elég nagy fizikai megterhelésnek is ki voltunk téve, hiszen naponta több tíz kilométert gyalogoltunk, bicikliztünk, több ezer kilométert utaztunk az USA-n belül, ráadásul homokdűne-ugratáson is voltunk, szóval nem sok esélye volt, hogy megfoganjon a pici.
Amikor visszaértünk óriási lelkesedéssel vágtunk bele újra a "projektbe" (utálom ezt a szót, mert nyilván sokkal többet jelent ennél a dolog, de most nem jut eszembe semmi jó).
Emlékszem, november elején, pár nappal az ovulációm után rátettem a kezem a hasamra, és elkezdtem beszélni a talán már megfogant babánknak, hogy mi nagyon várjuk és nagyon fogjuk szeretni, úgyhogy válasszon minket, és szülessen hozzánk. Tudom, hogy butaságnak hangzik, de annyira szerettem volna, ha akkor sikerül.
Azután a kijelölt napon nem jött meg a menstruációm, és bár megfogadtam, hogy nem fogok azonnal tesztet csinálni, mégsem bírtam ki. Akkor már éreztem hasonló tüneteket, mint az előző terhességem idején: leghatározottabban a mellfeszülést és -fájást, de apró szurkálásokat is a méhem körül.
Szóval vettem egy tesztet a gyógyszertárban, hazamentem és megcsináltam. Egyedül voltam, a szívem a torkomban dobogott, amíg vártam, hogy leteljen a kiszabott néhány perc. Remegve vettem a kezembe a kis műanyag tokot, és a kontrollcsík mellett megláttam egy második halvány vonalat is, ami fokozatosan sötétedett.
Kimondhatatlanul boldog és ijedt voltam egyszerre, hiszen amellett, hogy minden vágyam ez volt, a félelem is belém mart: mi van, ha most is tragédia lesz a vége?
Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak, hogy mondjam el M-nek, az egyik pillanatban azonnal fel akartam hívni, a másikban pedig azon gondolkoztam, előbb elmegyek orvoshoz, hogy vizsgáljon meg, minden rendben van-e.
Végül úgy döntöttem, ezt neki is tudni kell, becsomagoltam a tesztet egy szép kis dobozba, kötöttem rá egy masnit és elrejtettem. M-nek pár nappal azelőtt volt a születésnapja, és azon a hétvégén terveztük megünnepelni. Este, amikor bebújtunk az ágyba, mondtam neki, hogy van számára egy kicsit megkésett szülinapi ajándékom, amit most szeretnék odaadni, és átnyújtottam a dobozkát.
Újra sírtunk mindketten. Csak most az örömtől..
2013. március 20., szerda
Új álmok, új remények
2012. szeptember
Az amerikai út életünk legnagyobb kalandja, az eddigi legfantasztikusabb utazásom volt. Kicsit több, mint három hetet töltöttünk kint, és olyan elsöprő erővel értek minket a különböző impulzusok, hogy csordultig megteltünk élményekkel.
Mindenki azt kérdezte tőlünk, mi volt a legszebb, mi tetszett a legjobban, de ezt olyan nehéz volt megfogalmazni, mert nem volt "leg", hiszen minden az volt. Sokszor egyszerűen nem hittem el, hogy ez velünk történik, hogy mi tényleg a Niagara vízesés alatt hajókázunk, a Szabadság-szobor mellett sétálunk, a Fehér Ház ablakain nézünk be, és egy chicagói felhőkarcoló tetején fotózkodunk.
Kár, hogy akkor nem blogoltam, mert minden egyes nap után hosszan tudtam volna élménybeszámolót tartani, így utólag már nagyon nehéz lenne...
Az utazás végére helyreállt a lelki békénk és úgy éreztük, készek vagyunk rá, hogy megint belevágjunk a "baba-projektbe".
2013. március 19., kedd
Új tervek
2012. május-augusztus
Próbáltuk tovább élni az életünket. Én még sok-sok napig zokogtam magam álomba esténként, és könnyek nélkül a mai napig nem tudok beszélni a történtekről.
M. írt egy levelet a legközelebbi barátainknak, így engem megkímélt attól, hogy újra és újra el kelljen mondanom, mi történt.
A hormonjaim teljesen megbolondultak, és bár betartottuk az orvos tanácsát, amely szerint 3 hónapot várjunk, így védekeztünk, én állandóan szeretkezni akartam. Fizikailag és érzelmileg is szükségem volt M-re, jobban, mint addig bármikor.
Pár hét múlva M. felvetette, mi lenne, ha belevágnánk egy óriási utazásba, és a babára félretett pénzből elmennénk Amerikába. Nekem rokonaim élnek ott és már számtalanszor meghívtak minket, de mindig olyan elérhetetlennek tűnt a dolog.
Az én férjemnek azonban semmi nem lehetetlen: ha a fejébe vesz valamit, akkor addig tervez, kalkulál, szervez, amíg valóság nem lesz belőle.
Én eleinte vonakodtam egy kicsit, annyira távolinak tűnt az egész, de aztán rám is átragadt a lelkesedése, és tervezni kezdtük a Nagy Utazást.
Szépen összeállt minden: teszünk egy kisebb körutat, a terveink között szerepelt Detroit, a Niagara vízesés, New York, Philadelphia, Washington és Chicago.
Lefoglaltuk a jegyeket és hirtelen kézzelfoghatóvá vált: megyünk Amerikába!
Gyász
2012. május
Másnap hajnalban elbúcsúztam M-től. Nehezen engedtem el, de ő még nehezebben hagyott ott. Reggel beszéltem az orvosommal, aki megnyugtatott: nem kell bemennem a kórházba, nem fogok elvérezni, de a megbeszélt időpontban menjek be hozzá délután. Ezután fel kellett hívnom a munkahelyemet, és gyűlöltem, hogy erről kell beszélnem a főnökömnek, aki meglepően együttérző volt ugyan, de engem akkor semmi nem érdekelt.
Megérkeztek anyuék is, de nem tudtam nekik mit mondani, begubóztam a hálóba és csak feküdtem. Üres volt a fejem, üres volt a szívem, és úgy éreztem, soha többé nincs kedvem felkelni, emberek közé menni, és nem fogok tudni örülni vagy mosolyogni soha, soha, soha...
Napközben aztán kaptunk egy telefont, hogy az unokahúgom, aki 5 hónapos terhes volt, és épp Londonból látogatott haza a szüleihez, hajnalban arra ébredt, hogy elment a magzatvize. Órák óta a kórházban volt, ahol nem mondtak neki semmit, a baba pedig kétségbeesetten rugdosott a hasában. Később meg kellett szülnie a picit, aki akkor már nem élt...
Sírva próbáltuk egymást vigasztalni, de igazából semmit nem lehet ilyenkor mondani.
Délután ott ültem a sok pocakos kismama között a váróban, és bár próbáltam tartani magam, olykor megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Anyu aggódó arccal fogta a kezem.
Az orvos miután megvizsgált, elmondta, hogy spontán vetélésem volt, minden kiürült, így nincs szükség utólag beavatkozásra. Azt mondta, fizikailag nagyon gyorsan rendbe fogok jönni, a lelki részét pedig fel kell dolgoznom, és próbálkozni kell újra. A miértjeimre igazából nem volt válasz, csak az, amit mindenhol lehet olvasni: valószínűleg genetikai rendellenesség volt a háttérben, és a szervezetem elvégezte a biológiai szelektálást. Bár fájdalmas, de jobb, hogy így történt - vigasztalt az orvos. Három hónapot várjunk, aztán újra belevághatunk.
M. két nap múlva jött haza, még ott voltak anyuék, úgyhogy mindketten tartottuk magunkat. Elmesélte az utat, az élményeit, még ajándékot is hozott.
Este aztán felmentünk a hálóba és egymásra néztünk. "De hát már fényképünk is volt róla, ott növekedett a pocakodban" - mondta és egyszerre kezdtünk sírni egymást átölelve, egymás nyakát és vállát összekönnyezve.
Ez csak a mi fájdalmunk volt, gyászoltuk a meg nem született kisbabánkat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)