Így történt

2013. július 12., péntek

Hajnalban, fél 5-kor arra ébredek, hogy valami lassan bugyog a lábam között. Mozdulatlanul fekszem és próbálom kitalálni, mi lehet az. Az elmúlt két nap minden reggele hozott valami furcsát, távozott a nyákdugó, és az is hasonló érzés volt. Ez most mégis valami más. Átfut a fejemen, hogy talán ma szülök? Olyan hihetetlennek tűnik még most is..


A telefonom jelzi: 39 hetes terhes vagy. Tényleg, pont ma van a hétforduló, tegnap töltöttem be a 38.-at.

Körülbelül negyedóra múlva ráveszem magam, és lemegyek a fürdőszobába. Ekkorra teljesen átázott a bugyim, megszagolom, állítólag a magzatvíznek édeskés illata van. Tényleg, édes illatot érzek, mint szerelmeskedés után. Beállok a kádba, vékony kis patakban csorog belőlem a víz. Felidézem, mit mondott az orvos arra az esetre, ha burokrepedéssel indul a szülés. Nem kell rohanni, nem kell pánikba esni, nyugodtan készüljek össze, és menjünk be a kórházba.

Fájásaim egyáltalán nincsenek, inkább valamiféle izgatott vizsgadrukkot érzek és egy pici félelmet. Lezuhanyzom, megmosom a hajam, összepakolom a pipere cuccaimat, átnézem a kórházi táskát, hogy minden megvan-e, majd bemegyek a hálószobába és leülök az ágyra. M. álomittasan mosolyog rám, "mi a helyzet, kicsim?". Azt gondolta, lementem aludni a nappaliba, mostanában mindig melegem volt éjszaka, így a lenti szoba hűsére vágytam. "Elment a magzatvíz, édesem." M. egyből felébred, "hát ez nagyon izgalmas, akkor megyünk?"

Felhívom a szülésznőt és megkérdem, reggelizhetünk-e még itthon, arra számítok nagyon hosszú napunk lesz, szeretnék még egy nyugodt együtt reggelizést a megszokott módon. Engedélyezi, bár a lelkemre köti, hogy ne egyek sokat és azután menjünk be. Elkészítem hát a harapnivalót miközben M. is felöltözik, majd eszünk, beszélgetünk, nevetgélünk, végül elindulunk a kórházba.

A lift nem akar jönni, így gyalog sétálunk fel a szülészetre, ahol pezseg az élet. Nagyon szerettem volna egy csendes, nyugodt napon szülni, de hidegfront volt csütörtökön, így beindult a nagyüzem. A CTG-s szobában másik pár, szintén bőröndökkel, két kismama pedig túlhordással ül a vizsgálaton, és reménykedik, hátha valami biztatót mutat a görbe..

Jön a szülésznő, Zsuzsa, bekísér a vizsgálóba, megvizsgál és újra burkot repeszt, ugyanis felül repedtem, ezért nem öntött el a magzatvíz, csak folydogált. Most viszont kijön mind, egy csúnya alumínium tálba folyik a vizsgálószéken. Ezután rámkötik a CTG-t, és várunk. Közben elkezdem szopogatni a homeopátiás bogyókat, negyedóránként felváltva az egyikből és a másikból. Nem mondom, hogy különösebben hiszek benne, de legalább van feladat, úgy érzem, teszek valamit.

A másik pár megkapja az instrukciókat, a srácot megkérik, vigye le a táskákat az osztályra és hozzon fel ruhákat a picinek. Kiderül, a lány császárral fog szülni, perceken belül. Átfut a fejemen, hogy így mennyivel egyszerűbb lenne, ki tudja, nekünk mikor érkezik a babánk, még hosszú órákra vagyunk tőle..

Zsuzsa időnként megjelenik, teltház van, várnunk kell, hogy felszabaduljon egy szülőszoba, addig jó lenne, ha beindulnának a fájások, de én még most sem érzek semmi különöset. "Az nem jó" - csóválja kedvesen a fejét Zsuzsa. Próbálok kicsit befelé figyelni, "biztatom" a méhem, hogy húzódjon össze, biztatom a kismukit, hogy induljon el.

És jön az első halvány fájás, majd a következő, M-mel elkezdjük mérni, pontosan ötpercenként érkezik egy menstruációs görcs-szerű valami. Nem vészes.

10 körül megkapjuk a szobánkat, becuccolunk, M. körülnéz, "hát itt fog megszületni a kisfiunk". Barátkozom a hellyel, nem tetszik, pont középen van, az ajtaja nem csukható, csak elhúzható, és valami szekrényből állandóan kivesznek valamit, így időnként ki-be járkál valaki. Nem érzem elég intimnek, idegenkedve ülök az ágy szélén, amire oda van készítve egy nagy vízhatlan pelenkaszerűség, gyorsan összehajtom, ezt egyelőre nem akarom látni sem.

Megérkezik az orvos, derűs, nyugodt, kedves. Szelíden noszogat, hogy öltözzek át, és azt mondja sok erőre és türelemre lesz szükségünk, de minden rendben lesz.

Csendben átöltözöm, felveszem a "szülős" hálóingemet, kicsit rövidnek érzem, fel sem próbáltam, csak megvettem. Felkapom rá a könnyű köntöst, belebújtatom a lábam a papucsba, és tanácstalankodva üldögélek. M. beszél, viccel, simogat, mindent megtesz, hogy feloldódjak. Zsuzsa időnként érdeklődik a fájásokról, büszkén mondom, hogy ötpercesek, de még mindig rövidek. Közben időnként megvizsgál, megfelelő ütemben tágulok, de a fájásoknak erősödniük kell, különben bekötik az oxitocint, hiszen már több óra eltelt a magzatvíz elfolyása óta. Nem akarok oxitocint, és mintha a testem újból hallgatna rám, erősödni és hosszabbodni kezdenek a fájások, M. a telefonja stopperján méri, 4-5 percenként jönnek és 40-70 másodpercig tartanak.

Nem kapok oxitocint, de az újabb vizsgálat után kiderül, túl feszes még a méhszáj, ezért egy lazító injekciót ad Zsuzsa a fenekembe. Ez körülbelül délután 1-kor van, de olyan hamar eltelt az idő, hogy perceknek tűnt. Az injekcióig M-el beszélgettünk, nevetgéltünk, ülő helyzetbe alakítottuk az ágyat, kényelmesen elhelyezkedtem rajta, néha kimentünk sétálni, de utána minden megváltozik. Miután Zsuzsa beadja a lazítót, szintén egy-két kör sétát tervezünk, de minden lépésnél jön egy erős fájdalom, így visszavágyom az ágyra.

És aztán átkerülök egy másik dimenzióba. Erőteljesen koncentrálok, és amikor jön a fájdalomhullám, igyekszem teljesen ellazulni, mert ha egy kicsit is befeszülök, milliószor jobban fáj. "Engedd, engedd, engedd át magadon" - mantrázom magamban minden egyes fájás érkezésekor, két fájdalom között pedig valahol a senki földjén járok, a gondolataim szétfolynak, tekergőznek a világban, szavakkal leírhatatlan képeket látok, gondolatokat gondolok. Sokat "beszélgetek" a babával, a nevén szólítom, milliószor ismételgetem, hogy mennyire szeretem, és hogy segítsünk egymásnak, akkor rövidesen láthatjuk egymást. M. szerint semmi nem látszott rajtam, soha nem tudta, mikor van fájás és mikor szünet, mert az arcom nyugodt volt, csak az látszott, hogy nagyon összpontosítok.

M. rengeteget beszél hozzám, és én hallom is minden szavát, de nem tudok válaszolni, mert akkor kizökkennék, simogat, amiért néha hálás vagyok, máskor finoman eltolom a kezét, mert fájás közben az sem jó. Néha próbál megitatni, vagy szőlőcukrot kínál, de nem kell semmi, nem akarok kiesni a koncentrációból.

Közben hallom, hogy a mellettem lévő szülőszobákban, hogyan vajúdnak a nők. Van, aki jajgat, van, aki ordít, és valahol belül attól félek, hogy ez még csak a kezdet, ennél még sokkal-sokkal jobban is fog fájni, és akkor én is sikítani fogok a kíntól.

Jön az orvos, megvizsgál, remekül haladunk, mondja majd görcsoldóval keni be a méhszájamat, hogy tovább lazuljon, fura, de ez jól esik. Aztán azt mondja, ha kicsit felállok és sétálok, akkor a baba be tud helyezkedni a szülőcsatornába. M. megkérdezi, mennyi idő múlva születhet meg a fiunk, és a doki azt feleli, két órán belül. Kicsit csodálkozom, hogy már itt tartunk, fogalmam sincs, hány óra telt el, de nem tűnik olyan soknak. És bár voltak keményebb fájások, de még mindig nem olyan vészes az egész.

M. noszogat, hogy álljak fel, és sétáljunk kicsit, segítsünk a babának. Azt hiszem ezen a ponton van nálam a mélypont, egyszerűen nem akarok felállni, nem akarok kimozdulni abból a félig ülő félig fekvő pozícióból, amiben vagyok. Ezen is csodálkozom, szinte minden szüléstörténetben azt olvastam, hogy állni és járkálni sokkal jobban esik a vajúdó nőknek, nekem pedig még a gondolat is kínt okoz.

A férjem továbbra is türelmesen ismételgeti, hogy próbáljak meg felállni, "még nem, adj egy percet", tovább győzköd, néhány centiméterrel felemelkedek, próbálok felállni, ez már nagyon fáj, egy kicsit el is pityeredem, M. nyakába kapaszkodom, előredőlök, sírok, a bugyimat a legutóbbi vizsgálat után már nem vettem vissza, így vérrel kevert magzatvíz gyűlik alattunk tócsává. Bekukkant Zsuzsa, szó nélkül hoz valamit és feltöröl körülöttünk. Az orvos is benéz, biztat, hogy már közel vagyunk a végéhez, minden jól alakul.

Végre visszafekhetek, bekötnek egy infúziót, mivel órák óta nem ittam, és attól tartanak a végére teljesen kiszáradok, pedig kelleni fog az erő a kitoláshoz.

Most már csak a "székelési ingerre" várunk, ez jelzi, ha megindultak a tolófájások. Újra magamra figyelek, szuggerálom a fájásokat, és meg is érkeznek. Körülöttem van mindenki, az orvos és én az egyik lábamat fogjuk, M. és Zsuzsa a másikat, főpróbát tartunk, nyomnom kell, amikor érzem a fájást. Két láb felhúz, szem, száj becsuk, fej előre és NYOMNI! Egy fájás alatt hármat tolok, az orvos elégedett. Én pedig újra azt gondolom, hogy ez nem is olyan vészes. A doki azt mondja, most várunk öt fájást nyomás nélkül, azután szülünk.

Kimennek, M. simogat, érzem, hogy elemi erővel jön a fájás, de most ugye nem tolhatok, itt már nem lehet csendesen összpontosítani, jajgató kiáltásokat szakít fel belőlem a fájdalom, nem is tudom irányítani, egyszerűen kijön ősi erővel.

Körülbelül öt fájás múlva újra mindenki ott van, az előbb betanult koreográfiát követjük, ha jön a fájás, NYOMNI, két fájás között erőt gyűjteni. Minden egyes tolás után agyon dicsérnek, az orvos kedvesen mondogatja, hogy szépen haladunk, egyszercsak örömmel közlik, hogy már látszik a haja, és nagyon hosszú! Erre M., aki abban sem volt biztos, hogy bent akar majd lenni, odahajol és megnézi, és iszonyú lelkes, tovább biztat, hogy mennyire ügyes vagyok, mennyire jól csinálom. Nagyon sokat jelent, hogy ott van.

Még tolok 10-15-öt, újra azt gondolom, hogy ez nem is fáj annyira, érzem, ahogy a gátmasszírozó olaj folyik ott lent, valahogy melegnek és puhának tűnik, de sajnos nem elég. Az orvos és a szülésznő gyorsan megbeszélik, hogy esetleg rásegítsenek-e azzal, hogy megnyomják a hasamat, vagy inkább metszés legyen. Attól tartanak, ha túl nagy a nyomás, akkor repedni fogok, így a doki megkérdezi, beleegyezek-e egy pici metszésbe, mert van egy holtpont, azon nem tud átjutni a baba. Beleegyezem. Szinte semmit nem érzek.

Akkor újabb tolás, újabb óriási NYOMÁS, és hirtelen mint egy kis halacska, kicsusszan egy nedves kis  lila csomag, az édesapja szeme láttára, és szinte azonnal sírni kezd. Ráteszik a hasamra, feljebb húzom a mellemig, hogy lássam, egyszerre sírok és nevetek, puszilgatom és beszélek hozzá. Nézek M-re, könnyes szemmel mosolyog: "család lettünk, kicsim".

Amíg megszületik a méhlepény, és engem összevarnak, meg lemosnak, M. elkíséri a picit, felöltöztetik, bebugyolálják az otthonról hozott takaróba és már így jönnek vissza hozzám. Újra a karjaimban van, már nem sír, csak pislog. Nézzük egymást, pont olyan, amilyennek megálmodtam, picike, óriási hajjal és gyönyörű, gyönyörű, nem tudok betelni vele. M. odabújik hozzánk, hol engem, hol a picit simogatja és puszilgatja. Odakint süt a nap, délután van, négy óra múlt.

El kellene tenni ebből a boldogságból egy kis üvegcsével, hogy majd mindig elővehessük és beleszagolhassunk, ilyen volt, amikor megszületett a kisfiunk, így érkezett erre a világra Ábel.