Pupák és a tanmese

Talán már említettem, hogy Pupáknak mostanában rettenetesen elromlott az étvágya. Mit elromlott, gyakorlatilag fényen és túrórudin él.


A napokban többször is belefutottam egy a Facebookon keringő bájos kis tanmesébe, amely idilli megoldást nyújt egy makacsul nem evő kislány problémájára.

Íme:

- Mi lesz ma az ebéd? – érdeklődik a négyéves kislány.
- Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.
- De én azt nem szeretem – görbül sírásra a kislány szája.
Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:
- Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.
Máskor alkudozott vele:
- Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti.
Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált. Végül dühében elzavarta a kislányt az asztaltól. Utána persze bánta, de már nem volt mit tenni. Azt is elhatározta, hogy szigorú lesz:
- Addig nem mehetsz játszani, amíg el nem fogyott az ebéd!
Mindegy. Akármit főz, akármit mond, a kislány nem eszik. Pár falatot ugyan sikerül beleimádkozni, de minden étkezés nyűg.
Aztán egy nap zellerkrém levest küld a nagymama kóstolóba. Nagyon finom, de anyuka tudja: a kislány megkóstolni sem lesz hajlandó. Aznap délelőtt annyi a tennivaló, hogy nincs idő külön főzni a gyereknek. Ha nem eszi a levest, hát éhen marad. De amikor kiszalad a kislány a konyhába, hogy megkérdezze, mi lesz az ebéd, az anyja hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja:
- Meseleves.
- Az mi? – tátja el száját a kis copfos.
- Olyan leves, hogy ha szépen eszed, mesélek közben.
- És mit mesélsz?
- Majd meglátod. Nagyon izgalmas lesz.
Bár még csak tizenegy óra múlt, a kislány nyafogni kezd:
- Éhes vagyok. Mikor ebédelünk már?
Mire eljön az ebédidő, a kislány már könyörög, hogy egyenek végre. És csodák-csodája, amíg anya halkan mesél neki fejből, fogy a zellerkrém leves. Utána a második fogás is eltűnik a tányérból.
- Ma nagyon finomat főztél! – dicséri anyját a kicsi. - Mikor lesz megint meseleves?
- Ma zellerből készült a meseleves. Holnap paradicsomból lesz. Jó?
- De mesélsz hozzá? – aggodalmaskodik a kislány.
- Hát persze.

- Nem vagy normális – mondja a szomszédasszony, amikor a kislány édesanyja elmeséli, hogyan eteti a gyereket. – Csak elkényezteted. Én már rég odacsaptam volna, ha a gyerekeim nem ennék meg az ebédet.
A kislány anyja nem válaszol. Ő nem tud odacsapni. Hetek-hónapok múlnak el, és a kislány egyre többféle ételt hajlandó megkóstolni. Zellerkrémlevest már mese nélkül is eszik. Néha, vészhelyzetben azért előkerül a mesevarázslat.
- Kóstold meg a szilváslepényt – kínálja a nagymama.
- Nem szeretem. – húzza el száját a kislány.
- Kóstoltad már?
- Nem. De nem szeretem – makacskodik a kicsi.
A nagymama sóhajt. Igaza van. De a kislány anyja már tudja, mit kell tenni:
- Mesélek neked a pásztorfiúról, aki úgy szerette a szilváslepényt, hogy nem is akart mást enni.
- Jó – egyezik bele a kislány, és boldogan hátradől.
A mese végén elgondolkozik, majd a nagymamához fordul:
- Teszel nekem porcukrot a szilváslepényemre?

Néhány nap múlva anyukának gyanússá válik a csönd a gyerekszobában. Nagyobb zsivajhoz szokott. Aggodalmasan lép az ajtóhoz, bekukucskál. Négyéves kislánya a babaágy mellett ül kötényben, kezében fakanállal. Kedves, türelmes hangon magyaráz öt hónapos húgának:
- Akkor most mondok neked egy mesét a babáról, aki nem akart rendesen szopizni.
Anyuka csendben mosolyog. Lehet, hogy a kicsi jó evő lesz?

(Berg Judit: Meseleves vagy nyakleves?)

Miután már hetek óta küszködünk az evéssel, és már kérleltem, könyörögtem, zsaroltam, fenyegetőztem, próbáltam az érzelmeire hatni, és olyan mondatok is elhagyták a szám, amiket megfogadtam, hogy soha-soha nem fogok mondani a gyerekeimnek ("Ha ezt megeszed, utána kapsz meglepit!", "Csak akkor jöhet a túrórudi, ha ez elfogyott!", "Addig nem megyünk játszani, amíg meg nem ettél legalább öt kanállal!", "Naaa, anya kedvéért egy kicsit egyél belőle'"). Máskor próbáltam lazábbra venni, és azzal nyugtatni magam, hogy az a gyerek még nem halt éhen, amelyik előtt mindig van kaja, így viszont mást sem csináltam egész nap, csak folyton kínálgattam, és próbáltam kitalálni, mit enne meg szívesen.

Szóval ekkor posztolta az egyik ismerősöm a fenti kis történetet. Na, gondoltam, itt van a kulcs a kezemben, milyen zseniálisan egyszerű, erőszakmentes, okos módszer! Ilyen cukormázzal bevont tutiságokat utoljára a tanítóképzős módszertan könyveimben olvastam!

Elégedetten dörzsölgettem a kezeimet, meghatottan szerény kis glóriát képzeltem a fejem fölé, alá esetleg egy "Anyák gyöngye" feliratot, annak az anyának, aki nem adja fel és addig keresi, kutatja a megoldásokat, amíg rá nem talál az igazira.

Lelki szemeim előtt láttam, ahogy a vékony, vérszegény kis Pupák habzsolja az egészséges és laktató ételeket, elkezd kipendülni, rakódik a sok hús a vékony kis lábaira meg karjaira, édes kis pocakja lesz meg pirospozsgás orcái. És mindezt úgy, hogy közben nagyokat nevetünk és egy fantáziadús mesevilágban barangolunk.

Nagyon készültem tehát a következő ebédre: rántott csirkemell, rizibizivel. Kitaláltam a mesét Pupák és a kis piros autó kalandjairól, sőt a felvezető szöveget is sokat csiszolgattam, hogy nehogy túl rámenősnek tűnjön.

A "nagy étkezés" előtt tehát gondosan kiválasztott hangszínben (lelkesen, de nem túlzásokba esve, a gyermeki érdeklődést rejtélyes hanghordozással felkeltve) a következőket mondtam az én édes kis magzatomnak:

"Pupák, képzeld el, ma mesehusi lesz ebédre!!! Ilyet még soha nem ettél, miközben falatozgatsz, mondok hozzá egy klassz mesét! Kérsz belőle?"

Pupák: "Nem."