A poszt, amiben elég sok mindenről írok, mivel hetekkel le vagyok maradva

Gondoltam, végre van egy kis időm, a fiúk nincsenek itthon, Puppina alszik, befészkelődtem hát a gép elé, hogy írjak, erre ahogy kinyitottam a blogot, megszólalt a telefonom és Puppina azonnal felébredt.


Most épp cukin gőgicsélget magának, szóval teszek egy kísérletet, hátha újra álomba döngicséli magát.

Fú, igazából nem is tudom, hol kezdjem. Nagyon hiányzik a blogom és a blogger élet, hiszen van, hogy hetekig még olvasni sem jut időm, nemhogy kommentelni és írni, pedig mindhármat nagyon szeretném. Naponta több poszt is megfogalmazódik bennem, amiket tök jó lenne megörökíteni, szeretnék emlékezni rá, hogy hogyan teltek a napjaink, amikor a gyerkők picik voltak, hogy miken gondolkodtam és mik foglalkoztattak.

Nagyon jó lett volna megírni a 2015-ös év összefoglalóját, hiszen életem legintenzívebb, legtöbb változást hozó éve volt, ami egyszerre jelentett végtelen boldogságot, sok könnyet és néha emberfeletti küzdelmeket. De megcsináltuk, és az elmúlt hónapok még jobban összekovácsoltak minket. Olykor még most sem tudom felfogni, hogy két gyerekünk van, új otthonunk, lecseréltük az autót, berendezkedtünk a lakásunkban és egy egészen más típusú életet élünk itt, "vidéken".

Bocsánat, ha csapongó leszek, vagy túl összevissza, de azért pár dolgot mégiscsak gyorsan bepötyögök.

Szóval, az elmúlt év még egy jelentős változást tartogatott nekünk, Pupák ugyanis bölcsis lett. Rengeteget tépelődtünk M.-mel, hogy mi lenne Pupáknak a legjobb, semmiképpen nem akartuk, hogy azt érezze, a húga kitúrja őt itthonról, de egyre inkább érezhető volt, hogy igényelné a gyerektársaságot, a közös játékokat, és lehet, hogy az én hibám, de én korántsem tudtam vele annyit játszani, foglalkozni Puppina mellett, amennyit ő szeretett volna.

Elég alaposan körbejártuk a kérdést, kikértem a védőnő tanácsát, rákerestem az itteni családi napközikre, foglalkoztatókra, magánovikra/bölcsikre, majd leszűkítettem a kört három lehetséges jelöltre és írtam nekik e-mailt, amiben bemutattam magunkat és feltettem pár kérdést. Az egyik helyről még aznap, egy másikról pár napon belül kaptunk választ, a harmadik csak többszöri próbálkozás után vakkantott vissza egy pár sort, úgyhogy azt ki is zártuk.

A megmaradt két helyet személyesen is lecsekkoltuk, megbeszéltünk egy-egy időpontot, és elsétáltunk a két kis pupákkal. Elhatároztam, hogy nem csak az én benyomásaim fognak számítani, hanem az is, hogy Pupák mit szól hozzájuk, de ezzel egyik helyen sem volt gond, azonnal elengedte a kezem és tepert játszani.

Igazából mindenhol nagyon kedvesek voltak velünk, szépek, tiszták, barátságosak voltak a helyiségek, szimpatikusak a gondozónők, de talán az egyikben kicsit tudatosabban, profibban, több pedagógiai érzékkel álltak hozzá a dolgokhoz. Montessori-elvek alapján dolgoznak, kicsi a csoportlétszám, sok a foglalkozás, "tanulnak" angolul, ami azt jelenti, hogy van egy angol anyanyelvű gondozónő, aki mindig angolul beszél és játszik velük, van sószoba, tornaterem és ami engem a legjobban megfogott, egy mesebeli udvar, gyümölcsfákkal, indiánsátrakkal, játékokkal, nagy terekkel a futkározáshoz.

Szintén tetszett, hogy a lassú beszoktatás hívei (bár, ha kértük volna, egy hét alatt is lezavarták volna), mi pedig ezt rájuk bíztuk, így Pupák novemberben kezdett el járni, két hónapig csak ebédig maradt, és januártól már ott is alszik. Ez egyébként azért jobb így, mert ugyan én gyalog 10-15 perc alatt odaérek itthonról, de a hazafelé út a kényelmesen sétálgató, meg-megálló, kavicsot/botot/leveleket gyűjtő, hógolyót gyúró, kerítések padkáin autózgató Pupákkal általában egy órát is eltart, így mire hazaértünk, levetkőztünk, esetleg ettünk-ittunk, Pupák annyira nyűgös és fáradt volt, hogy sokszor már elaludni sem tudott, csak szenvedett és nyafogott.

Mióta ott alszik, sokkal kiegyensúlyozottabb, én is türelmesebb vagyok a hazaúton, mert nem idegesít, hogy jó lenne, ha kialudná magát és időben lefeküdne. Most egyedül a rossz idő a szűk keresztmetszet, néha halálra fagyok, mire végre befordulunk az utcánkba, pedig M.-től még szipiszupi meleg dzsekit is kaptam karácsonyra.

Egy ilyet pirosban :)

Apropó, karácsony. A gyerekek tényleg még sokkal szebbé tudják varázsolni ezt az ünnepet, pedig én azelőtt is nagyon szerettem, szerettem a készülődést, a hangulatot, az ajándékok kiválasztását és csomagolását, szerettem, hogy karácsony este együtt vagyunk. Idén Pupák már pont olyan korba lépett, hogy hihetetlenül élvezte az egész hajcihőt, imádta, hogy sokan vagyunk, hogy mindenhol ajándékokat kap, és olyan őszinte gyermeki örömmel lelkesedett az ajándékokért ("Húúúú, de szupeeeer!, Köszönöööööm!, Vonaaaaat!, Autóóóó!, Mi van ebben?"), és olyan izgatottan tépte a csomagolópapírt, hogy minden alkalommal könnybe lábadt a szemem.

Idén az ajándékok is telitalálatok voltak, én a dzsekin kívül még kaptam egy szuper tejhabosító készüléket is, így már tökéletes a napi kávézás élménye. Ja, és még egy fincsi gyümölcsös parfümöt is, ami könnyed, nem émelyítő, és igazán majd tavasszal/nyáron lesz pont jó, de persze én már most is használom, hadd érezzem csak a meleg fuvallatát.

Az új év első hetét betegséggel zártuk, Pupák hazahozott a bölcsiből egy hányós-hasmenős vírust, szombat hajnalban telehányta az ágyát és hát nem tudom, hogy ő, vagy mi voltunk jobban megrémülve, mert eddig még soha nem hányt. Persze a nagy ijedtségben nem volt hajlandó sem vödörbe, sem vécébe, de még a mosdókagylóba öklendezni, így a mi ágyunkat, a padlót, majd M.-et is sikerült lehánynia, nem is tudom, hányszor húztam ágyneműt, a végén már törölközőket tettünk magunk alá.

Vasárnap este egyszerre kezdett fájni a hasunk M.-mel, ekkorra Pupák már jobban volt, de mivel szinte semmit sem evett, csak folyékony dolgokat, még mindig ment a hasa és a pelenkacserék elég sok ügyességet igényeltek, ha azt akartuk, hogy ne legyen minden olyan.

Pár óra múlva iszonyatosan rosszul lettünk mindketten, M. hajnalig hányt én a vécén ülve imádkoztam, hogy túléljem az éjszakát (mivel nem tudok hányni, egyszerűen nem tudtam megkönnyebbülni sem), majd valahogy bekúsztam az ágyba, ahol órákon át mozdulatlanul feküdtem, mert képtelen voltam akár megfordulni is. M. a kanapén szenvedett ugyanígy. Nem tudom, hogy kapartam magam össze, amikor Puppina felébredt enni, de valahogy megszoptattam, miközben azon rettegtem, rajta mikor jön ki ez a borzalom, mert akkor valahogy be kell mennünk az ügyeletre, nem akarom, hogy kiszáradjon.

Másnap egyszerűen nem tudtam kikelni az ágyból, szerencsére M. egy árnyalattal jobban volt, így ő vezényelte le az egész napot egyedül. A hét a betegségből való felépüléssel telt, és bár Puppina hála a jó égnek, nem kapta el a nyavaját, nekem elapadt a tejem, ugyanis enni semmit sem tudtam, és inni is csak módjával, pici Pupák, aki már éppen kezdett volna magára szedni némi húst, iszonyúan lefogyott, kiálltak a bordái, beestek a szemei, sírni tudtam volna, akárhányszor ránéztem, majd' megszakadt a szívem érte.

A vírus nem tett jót egyikünknek sem, de engem nem csak fizikailag, hanem lelkileg is megviselt, eleve nem voltam túl jó passzban, de azon a héten a béka segge alá csúsztam, és úgy éreztem, mindenből elegem van, pihenni akarok, összeszedni magam és valahogy kikapcsolni.

(Puppina felébredt, folyt. köv. talán holnap.)