Francia csók

Rég jártam erre, pedig minden egyes nap szerettem volna megírni valamit. De egyszerűen nincs időm egy bekezdésre sem. Most is kacérkodom a gondolattal, hogy ha már M. elment meccset nézni, időben lefekszem és alszom egy nagyot, de olyan jó lenne mesélni egy kicsit. Mi másról, mint a francia utunkról.

Szóval az úgy kezdődött, hogy rettenetesen be voltam szarva. Utazás előtt én még ennyire nem féltem. És ez nem az a jóleső izgatottság volt, hanem gyomorremegtetős, sírós félelem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha felelőtlenül bevállaljuk ezt az utat, pedig figyelmeztettek a terrorveszélyre, arra, hogy minden kiemelt célpont, ami az Eb-vel kapcsolatos, és mi mégis nekivágunk, kockáztatva azt, hogy két árva kisgyereket hagyunk magunk után. Teljesen kikészített a gondolat, hogy mások nevelik fel a kis pupákokat, naponta többször elbőgtem magam, amikor elképzeltem, hogy nem is fognak ránk emlékezni, ha most meghalunk. 

M.-mel többször átbeszéltük, hogy mi legyen, mert már mindent kifizettünk, a belépőket, a szállást, a TGV- és repülőjegyeket. Ő is tartott tőle, hogy rosszul ítéltük meg a helyzetet, és talán jobb lenne lefújni az egészet. De végül döntöttünk: megyünk. És milyen jól döntöttünk!

Nagyon nehéz volt elszakadni a pupákoktól, vasárnap hajnalban indultunk Bordeaux-ba,  szombaton reggel vittük le őket anyuékhoz, ahol egy rettentő torokszorító vitába keveredtünk arról, ki nevelje fel a gyerekeket, ha nem jönnénk vissza, anyu ugyanis közölte, ő nem adja őket senkinek, annak ellenére, hogy M.-mel már megegyeztünk, ha velünk történik valami, a bátyjáék gondját viselik a pupákoknak. Borzasztó volt ilyenekről beszélgetni, és bár próbáltam könnyednek tűnni, visszafelé megállíthatatlanul folytak a könnyeim. 

Hát, ilyen vidáman indult.

Aztán itthon elkapott minket a készülődés már kellemesebb izgalma, a gondolataimat pedig szinte teljesen lekötötte, hogy milyen ruhatárat állítsak össze, ami megfelel a várhatóan esős, hűvös időjárásnak, de jól is érzem magam benne, ráadásul mindennek be kellett férnie egy kisebb gurulós bőröndbe, mert bár odafelé autóval mentünk, visszafelé fapados járattal jöttünk.

Mikor végeztem a csomagolással, mindent élére állítottam a lakásban, mert szerettem volna, ha rend és tisztaság marad utánunk, meg úgy volt, hogy a szomszédok jönnek majd virágot locsolni, nehogy már minden szanaszét legyen.

Fél ötkor keltem, alig 3-4 óra alvás után, elkészültem, legyártottam a szendvicseket, reggeliztünk, kávéztunk, és vártuk az útitársainkat, M. egyik legjobb barátjához és a sógorához csatlakoztunk az autóba, P. felesége sajnos nem jött, pedig nagyon jóban vagyunk, klassz lett volna, ha ott van. Mire megérkeztek, már utazási lázban égtünk és nagyon jókedvűen telt az út, este 8 után szálltunk meg egy útmenti francia motelban, 700 km-nyire Bordeaux-tól. A motel annyira fapados volt, hogy vasárnap délután még recepció sem volt, egy kóddal kellett bemennünk, a szobakulcsunk a pultra volt készítve. 

A parkoló a motel oldalában volt, az egyik földszinti szoba sarkig tárt ablakából idős bácsik könyököltek ki, csendben nézték, ahogy beparkolunk, hangos ovációval köszönetet mondunk B.-nek, a sofőrünknek, majd kiszállva óriásikat nyújtózkodunk. Amikor megszólaltak, természetesen kiderült, hogy magyarok, és rögtön jóféle házipálinkával kínáltak minket, ami meg is alapozta a hangulatot. Pár perc után kölcsönösen megtudtunk néhány dolgot egymásról, kiderült, közös ismerős is akad. Kicsi a világ, na. Egyébként nagyon megható volt, ahogy ezek az öregurak, felkerekedtek autóval, jöttek már vagy három napja, hogy élőben lássák a magyar csapatot focizni, hogy ott legyenek, amikor több évtized után teli torokból lehet üvölteni a hajrámagyarokat egy világversenyen. Az egyik megkérdezte tőlem, hogy szerintem mi lesz az első meccsen. Nyerni fogunk, mi más, válaszoltam, mert   egyszerűen nem is tudtam volna mást mondani. Úgy lesz az, mondta miközben megszorította a kezem. Már ott és akkor olyan szívmelengető volt ez az egész. Higgyétek el nekem, semmi de semmi politika nem volt benne. Csak a jó érzések. Hogy eljöttünk idáig szurkolni, hogy szinte csak magyarok voltak a motelben, hogy a reggelinél mindenki mosolyogva köszönt a többi asztalnak, és óriási várakozás meg izgalom volt bennünk.

Elmondom, hogy nálunk ez hogy volt. Mióta M.-et ismerem, az Eb-k és vb-k ideje alatt vagy a Szabadság téren vagy más egyéb kivetítős helyen néztük a meccseket. Nem szerettem és nem is érdekelt soha a foci, de ezeknek az eseményeknek olyan jó hangulata volt, olyan klassz volt mindig barátokkal piknikezni/borozgatni, nevetgélni közben, hogy eszembe sem jutott, hogy szívesebben csinálnék mást. M. pedig minden egyes ilyen alkalommal elmondta, hogy mennyire klassz lenne már egyszer a magyar csapatnak is drukkolni, és ha egyszer kijutnak, hát ő ott fog szurkolni, az már biztos.

És egyszer csak kijutottak. M. pedig regisztrált jegyekért és még ki is sorsolták. Valóra vált egy álma. És én nehogy már ne osztozzak az örömében!

Nekem ez egy kaland volt, amit eltehetek a többi színes élményem közé. Mint amikor Amerikában voltunk és elmentünk megnézni egy NFL-meccset, hogy lássuk, érezzük, milyen, amikor egy stadionnyi ember szurkol a hazai csapatnak. Addig soha nem tudtam végignézni egy amerikai foci meccset, de ott hihetetlenül izgalmas volt.

Szóval megérkeztünk Bordeaux-ba, ahol minden az Eb-ről szólt, tele volt osztrák és magyar szurkolókkal a város, a meccs délelőttjén nemzeti színekben pompázó emberek ültek a kávézókban, néhol spontán "párbaj" kerekedett a szurkolók között, ki tud hangosabban lelkesedni, magyar torkok üvöltötték az "Érik a szőlőt", az osztrákok piros és fehér füstbe burkolták a belvárost. És az egész teljesen feszültségmentes és vidám volt, leszámítva persze azt a néhány ultrát, aki viccesnek találta, hogy néha benyögjön egy koncsítát.

A városban találkoztunk B. egyik kollégájával és barátnőjével A.-val, a mérkőzés előtti este együtt vacsoráztunk, majd a szurkolói zónában néztük az esti meccset, végre lett egy lánypajtim, azonnal egy hullámhosszon voltunk, iszonyú sokat vihorásztunk, szóval másnap együtt mentünk a stadionba is. A. a villamoson mellettem ült és kicsit szorongott, mert rengeteg osztrák volt körülöttünk, akik leendő győzelmük teljes tudatában ünnepelték magukat. A. folyamatosan mondogatta nekem, hogy ő csak azért szorít, hogy ne verjenek meg minket nagyon, hogy ne legyünk oltári bénák, meg hogy milyen klassz lehet egy győztes nemzethez tartozni, akiknek ekkora önbizalmuk van. Én meg azt mondtam neki, hogy ne legyen már kishitű, meglátja milyen klassz lesz, fogunk mi gólt lőni, még az is lehet, hogy nyerünk. És akkor valahogy kiszakadt belőlem egy hangos kiáltás: Ki a jobb?, amire legalább ötven torok harsogta vissza: Magyarok!, szóval nem is voltak olyan sokan az osztrákok.

Aztán még az is történt, hogy a stadion előtt odajött hozzánk egy osztrák újságíró, hogy nem állnánk-e össze néhány osztrák szurkolóval egy közös képre, szóval másnap valamelyik osztrák újságban mosolyogtam, piros-fehér-zöld arcfestésben, az osztrák zászló csücskét fogva az egyik, egy osztrák szurkoló kezét szorítva a másik kezemben.

A meccs pedig hatalmas, hatalmas élmény volt. Mindezt úgy mondom, hogy előző este M. még azt próbálta elmagyarázni nekem, mi a les. Sajnos nem voltunk a többiekkel egy szektorban, ők a B-középben kaptak helyet, cserébe ölelkezhettek Dzsudzsákkal, mi pedig fent a lelátón, cserébe iszonyú jól láttunk mindent, még én is kristálytisztán átláttam a helyzeteket, értettem, hogy mi történik, és a gólok azon a térfélen születtek, ahol mi voltunk. Amikor elkezdődött a mérkőzés, már olyan felfokozott állapotban voltam, hogy azt mondtam M.-nek az első perc után, én ebből nem bírok ki még 89-et, itt fogok infarktust kapni. Lüktetett bennem az adrenalin, végig sikítottam, szurkoltam, kiabáltam, énekeltem a meccset, a gólörömök pedig leírhatatlanok voltak, ordítottunk, ölelkeztünk, táncoltunk.

Hihetetlen érzés volt, tényleg mindenkit meg akartam ölelni, aki magyar, és nem OV-nak voltam hálás vagy a kormánynak, nem gondoltam azt, hogy bármi közük van ehhez a sikerhez, vagy ettől hirtelen most rájuk fogok szavazni. És nem hiszem, hogy bárkinek eszébe jutott volna ilyesmi.

A meccs után percekig ugráltunk egymás nyakában A.-ékkal, ugye megmondtam, ugye megmondtam, sikítoztam neki, hazafelé a villamoson pedig mámorosan kiabáltuk, hogy ki a jobb, magyarok, mennyivel, KETTŐVEL!

Másnap fájó szívvel búcsút mondtunk a többieknek és Bordeaux-nak, ők mentek tovább Marseille-be a következő meccsre, minket pedig várt Párizs.

Nagyon vártam a tgv-zést, el sem tudtam képzelni, milyen lehet 300-zal száguldani, ehhez képest picit csalódás volt, némelyik Intercity szebbnek és modernebbnek tűnik, a gyorsaságot pedig csak akkor érzékeltem, ha alagútban voltunk (szét akart szakadni a dobhártyám), vagy elment mellettünk egy másik vonat, ami egy másodpercig sem tartott.

i

Párizsba kicsit rosszkedvűen érkeztünk, az előző esti felfokozott hangulat után kissé kiégve, M. torokfájósan és mindketten nagyon fáradtan. A metróhoz tartva rámcsapódott a jegykezelő automata ajtaja, így beszorult a bőröndöm, amit sehogy sem tudtam kivenni, de egyből ott termett két utas is, akik lelkesen és türelmesen segítettek kiszabadulni. Megijedtem, hogy azok után, hogy Bordeaux-ban minden tökéletes volt Párizs nem fog minket szeretni, esetleg mi sem fogjuk őt. 

A szállást itt is Airbnb-n foglaltuk, de a szállásadónk nem válaszolt az üzenetekre, korábban közölte, hogy ő nem tud jönni, de megbízott valakit, akinek végül szintén közbe jött valami, így a kulcsot a postaládából halásztuk ki. A négy nap alatt egyszer sem találkoztunk a tulajjal, egyszer beszéltünk vele telefonon, akkor nagyon kedves és segítőkész volt, de mégis csak más volt, mint Bordeaux-ban Sebastien, aki tüneményes házigazdánk volt (az egyébként szupertiszta, kényelmes, hatalmas és a folyóra néző lakásában).

A párizsi szállásunk kb. akkora volt, mint egy hotelszoba, kicsi és nagyon kényelmetlen ággyal, a homlokzatot épp felújították, így másnap reggel a kis balkonon kátrányozó munkások zajára ébredtünk. A por meg a bűz hamar kikergetett minket a lakásból, amire egyébként még így sem lehetett semmi panaszunk, mert egy köpésre volt az Eiffel-toronytól és a Diadalívtől, és minden volt benne, amire szükségünk volt (egyedül a vasalót nem találtam meg).

Jó volt M.-nek bemutatni Párizs, igyekeztem feleleveníteni a 17 évvel ezelőtti élményeimet és tudásomat, és elvinni mindenhová, amit érdemes látni. Leginkább gyalogoltunk, néha metróztunk kicsit, és nem rohantunk sehova hagytuk, hogy történjenek és alakuljanak a dolgok, ha ahhoz volt kedvünk akkor félórákat ücsörögtünk kávézókban, parkokban, templomokban, szívtuk magunkba a hangulatot, figyeltük az embereket... 

Így történt, hogy a Centre Pompidou-ban láttunk egy hatalmas Klee-kiállítást, viszont a Louvre-ot csak kívülről néztük meg, mert szerintem oda két óra kevés, pláne vezető nélkül, a Monmartre-on előbb szikrázó napsütésben majd szakadó esőben néztük egy kávézó teraszáról, hogyan nyüzsögnek a turisták, hogy a Notre Dame-ban sokáig ültünk a székeken, mert annyira letaglózott minket a nagysága és a pompája, hogy egy bisztróban borozgatva megismerkedtünk egy gospell énekesnővel, akire én először azt hittem, hogy transzvesztita művész, annyira furán nézett ki és olyan mély hangja volt, hogy az Eiffel-toronyhoz órákig álltunk sorba miközben M. azon idegeskedett, hogy nem fogjuk látni a magyar-izlandot és amikor végre felértünk, leszakadt az ég, ítéletidő tombolt, így nettó 10 percnél többet nem voltunk fent, hogy a párizsi szurkolói zónában a torony tövében szóba elegyedett velünk egy '56-os magyar, akinek a fia bár nem beszélt magyarul, de óriási lelkesedéssel várta a meccset, és körénk toborzott minden magyart, akit talált, így egy kb. 20 fős kemény magban szurkoltunk a sokkal több izlandi mellett, és hogy az egyenlítő gólnál M. eldobta a sörét, elvesztette a sálját és idegen férfiakkal ölelkezett önfeledten...

Nagyon jól éreztük magunkat Franciaországban. Bordeaux-t örökre a szívünkbe zártuk, Párizs meg minket zárt a szívébe, mert négy napig csak mi voltunk egymásnak, kéz a kézben, csókolózva, rengeteget szeretkezve, egymásra figyelve, nagyokat beszélgetve, becsiccsentve, élményekkel feltöltődve.

(A posztot szombat este kezdtem el írni, és ma délelőtt sikerült befejezni. A képeket csak így ömlesztve és összevissza töltöm fel, igyekszem leírni, mi hol volt.)

Párbaj

Itt még nem telt meg a stadion. Klassz érzés volt.

Euro 2016

Kilátás a Bordeaux-i szobánkból, az a nagyon sötét ott hátul a folyó. Pár villamosmegállónyira voltunk a város szívétől és a szurkolói zónától, gyalog 10-15 perc alatt lehetett besétálni a folyó mentén.

Őt nem kell bemutatnom. Aznap a francia csapat győzelme után nemzeti színekben pompázott. (A fan zone-ban kb. 30 ezer franciával néztük a meccset, amikor az elején ez a tömeg együtt harsogta a La Marseillaise-t, az borzongató volt.)

Kilátás a Pompidou Központból. Éppen esett. Akkor is. Meg még sokszor.

A képen elrejtettem egy Eiffel-tornyot.

Ilyet is találtunk.

Ilyen közel laktunk.

Reggeli.

Párizs, szurkolói zóna.