Lánybúcsú, esküvő, miegymás

Már megint kétmillió dolgot nem írtam meg, pedig nyüzsögnek az életemben a lejegyzetelésre váró dolgok és a fejemben a rögzíteni kívánt gondolatok.


Először is, az esküvő remekül sikerült, minden klassz volt, igazán nagyon megható volt, hogy több mint hat év együttélés után is ilyen szerelmesen tudtak egymásra nézni. M. húga ragyogott kívül-belül, teljesen átengedte magát a boldogságnak. Én már az odaúton zokogtam, nem is tudtam, hogy ennyire szeretem a sógornőmet. M. parádés beszédet mondott, vicces volt és megható, nagyon bensőséges lett tőle a szertartás, a hallgatóság köreiben többen szerelmet vallottak egymásnak. Engem pedig szétfeszített a büszkeség, hogy ilyen klassz férjem van.

Egyetlen gond volt, nem igazán tudtam tündökölni a ruhámban, mert Puppina nem volt tekintettel rá, teljesen átengedte magát a hangulatnak, izgatott volt, kíváncsi és egyetlen másodpercre sem tudott nyugton maradni, így a szertartás alatt leamortizálta a napszemüvegem, összekócolta a hajam, összeharapdálta, nyálazta és kapirgálta a vállam, ami ettől egyszercsak (mikor máskor?) cafatokban hámlani kezdett, de olyan feltűnően, hogy többen is szóltak. Ezen kívül összevissza gyűrte és taposta rajtam a ruhát, ami miatt az övem állandóan kilazult, kikötődött és lecsúszott. Később még belekent némi kaját is a ruhám elejébe.

Egyébként nem csak M.-re voltam büszke, hanem a két édes kis pupákra is, hihetetlenül cukik voltak. Puppina a kis csipke ruhájában és zoknijában, a masnival a hajában majdnem elvitte a show-t a menyasszonytól, mindenki elolvadt tőle. Aztán meg attól, ahogy kokettált és mosolygott és cseppet sem bánta, ha kézről kézre járt. Pupák meg nagy komolyan vitte a gyűrűket, mindent ügyesen csinált, ahogy kérték tőle, azután pedig leült mellénk egy székre és figyelte az eseményeket. Később nem győzte mondogatni, hogy a menyasszony "dönörű" volt.

A szertartás és a közös fotózkodás után anyuék elvitték a pupákokat, mert már elég későre járt. Kivettünk egy szép apartmant, nagyon élvezték, hogy lehet rohangálni.

A vacsorán így már kicsit ellazulhattunk mi is, tudtunk beszélgetni barátokkal, rokonokkal, aztán meg fergetegeset buliztunk.

És még akartam írni a lánybúcsúról is, amire úgy tudtam elmenni, hogy M. lenondott a legénybúcsúról, ugyanis anyukám nem gyógyult meg, így nem tudták bevállalni a gyerekeket. M. meg azt mondta, nehogy már automatikus legyen, hogy ő megy el szórakozni, rám most jobban rámfér. Miután egy ideig kölcsönösen győzködtük egymást, hogy kinek van nagyobb szüksége a bulizásra, végül én vágtam neki az éjszakának. És szuper volt! Kicsit szégyellem is magam, mert amikor megkaptam az esemény forgatókönyvét, meg elolvastam a feladatokat, eléggé finnyogtam, hogy jaj, de gyerekes, meg, ne már, limuzin, milyen ciki. Azután kitalálhatjátok, hogy ki volt az, aki némi alkohol elfogyasztása után önfeledten sikoltozott és integetett a limó tetőablakán kilógva a budapesti éjszakában? Nem akarok róla beszélni.

Meg még az is van, hogy a két kis pupák elkezdett kommunikálni egymással, már nem csak elvannak egymás mellett, hanem beszélgetnek, játszanak, és ami a legcukibb, nevetgélnek is együtt. Az utóbbi időben miután lefektettük őket, sokszor akár fél óráig is elvihorásznak, kurjongatnak együtt. Ilyenkor mi csak ülünk odalent és hallgatjuk a két kis ördögfiókát. Hihetetlen jó érzés hallani, ahogy a gyerekeid együtt kacagnak.