Akkor mesélek egy kicsit Pupákról

Az én édes kicsi Pupákom napról napra nagyobb, okosabb és viccesebb. Rettentően féltem az érzékeny kis lelke miatt, bármennyire is próbáljuk neki biztosítani a biztos, nyugodt hátteret, valószínűleg örökölte tőlünk a félénk, szorongó attitűdöt.


Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy csendben ül egy sarokban és néz nagy szemekkel, mert ha feloldódik, akkor dumál vég nélkül és aki kedves vele, azzal pillanatok alatt össze is barátkozik, de azért nem nevezhetjük merész vagy vakmerő kisfiúnak.

Viszont remek a humorérzéke, választékos a szókincse, élénk a fantáziája és olyan az agya, mint a szivacs, állandóan szívja fel az új tudnivalókat és információkat.

Mióta Puppina nagyobb lett és állandóan bújással, öleléssel fejezi ki az érzelmeit, Pupák is sokat változott ezen a téren, sokkal többet ölelkezik és bújik ő is, és szavakkal is elmondja, kit mennyire szeret. A féltékenység persze még munkál benne olykor, a legtöbb dacosság és agresszió mögött ez bújik meg. Szerencsére egyre kevesebbszer vezeti le Puppinán a frusztrációit, de ha azt akarja elérni, hogy csak rá figyeljünk, bizony még odasóz egyet-egyet a húgának.

Az utóbbi időben rengeteget szenvedünk az alvással, ami azelőtt soha-soha nem volt téma, Pupák pár hónapos kora óta úgy aludt el, hogy fürdés után betettük az ágyba, elköszöntünk és ő elaludt. Olykor még szórakoztatta magát némi monológgal, de pár perc beszélgetés után álomba merült. Ez picit nehezebb lett, amikor összeköltöztettük a két pupákot, néha fél óráig is eldumáltak meg nevetgéltek együtt, de aztán csend lett és mindenki aludt reggelig.

Na, ez egészen addig így volt, amíg mi el nem mentünk Franciaországba júniusban, és a pupákok egy hetet töltöttek a mamiéknál. Anyukám ugyanis rászoktatta Pupákot, hogy együtt alszanak el, egészen addig ott feküdt mellette, amíg Pupák el nem szenderült. Miután hazajöttünk, kész helyzet elé voltunk állítva: ha nem akarjuk, hogy Pupák felszirénázza Puppinát, az ágya szélén kell ülni elalvásig.

Ez mondjuk még pár hónappal ezelőtt nem lett volna olyan nagy áldozat, mert Pupák este mindig könnyen elaludt, de nyáron történt valami a bioritmusával is, és ha napközben aludt, akkor este baromi nehezen ment az elalvás, volt, hogy másfél-két órát akrobatikázott az ágyában, mire kidőlt. Ráadásul pár órával később felsírt és csak köztünk volt hajlandó újra elaludni, így nekem újra elkezdődtek a megszakított alvásokkal tarkított éjszakák, egyre fáradtabb és kimerültebb lettem.

Amíg szüneteltettük a bölcsit, nem ragaszkodtunk az itthoni nappali alváshoz (egyébként nem is hajlandó rá), viszont a bölcsiben kötelező alvásidő van, és ott persze el is alszik, cserében viszont este pörög ezerrel.

Elkezdtem utánaolvasni, hogyan lehetne orvosolni a problémát, és talán pár lépéssel előrébb is vagyunk, de ez még messze nem a jó megoldás. Most tehát nincs semmilyen mozgókép, esti mese szigorúan csak könyvből (ezt egyáltalán nem is bánom, mindig mondtam M.-nek, hogy nem jó még ilyen kicsi gyereknek a tévé, még egy kis mese erejéig sem), délutántól nincs édesség, csoki, mert az is felpörgeti, és egy órával kitoltuk a lefekvési időt, most 8 helyett 9 körül megy ágyba. Így velünk vacsorázik, miután Puppinát letettük aludni, kicsit még mesélünk, olykor gyorsan lezuhanyzom és utána megyünk aludni.

Most már egyre gyakrabban alussza át az éjszakát, de lefekvéskor még mindig mellette kell lenni.

Valószínűleg lehetne ezt keményebben és következetesebben is csinálni, de mi M.-mel még mindketten emlékszünk rá, milyen volt kicsi gyerekként félni este a sötétben, és mennyire megnyugtató volt ha a szüleink mellé fekhettünk éjjel, szóval nem keménykedünk, azt szeretnénk, ha Pupák biztonságban érezné magát.

Pupákkal kapcsolatban az utóbbi időkben a legnagyobb dilemmánk mégis az volt, hogy belevágjunk-e az oviba, vagy maradjon a biztonságos, megszokott, kedves bölcsiben. Az ezzel kapcsolatos aggályaimról már írtam, de azután még hetekig tépelődtünk a kérdésen. Megérkezett ugyanis a határozat az óvodai felvételről, és Pupákot abba az oviba vették fel, ahova majd szeretnénk, ha járna, és ahova a legtöbb gyerek szeretne kerülni, mert szép, modern, jó fejek a nevelők és bónuszként nagyon közel van hozzánk.

Közben ő is elkezdte mondogatni, hogy ő már nagy és óvodás lesz nemsokára, na meg a bölcsiben is ő lett a legidősebb kisgyerek, a többiek mind fiatalabbak nála pár hónappal. Szóval felvetődött a kérdés, hogy mi lesz, ha unatkozni fog, ha a picik inkább visszahúzzák, ha az eddig parádés fejlődés megtorpan? Hogy miért ne próbálhatnánk meg az ovit, hiszen Pupák eddig minden akadályt tök jól vett, lehet, hogy az új közösség, az új gyerekek inkább inspirálnák?

Ezzel szemben persze ott tolakodtak a fejünkben olyan gondolatok is, hogy nagyobb közösség, még több betegség, meg kevesebb törődés meg odafigyelés és hogy a kis pici, vékony fiacskánk valószínűleg a legkisebb lenne a csoportban és mi van, ha ez hátrányt jelent neki és ellökik, vagy csúfolják, vagy bántják?

Újra beszéltünk a bölcsis óvónénivel, azután kértünk egy találkozót az óvoda vezetőjével is, akivel egyébként korábban már egy helyi színházi esten véletlenül megismerkedtem, és tök őszintén elmondtuk neki a dilemmáinkat. Vittük Pupákot is, hogy szakértő szem is lássa, és hogy megmondja alaposak vagy alaptalanok-e a félelmeink. Pupák persze nagyon élvezte az egészet, összevissza rohangált a folyosón, mindent megnézett, elment pisilni a mosdóba egyedül, szóval első körben az óvónő azt mondta, nincs itt semmi probléma, egy kedves, nyitott, érdeklődő kisfiút lát.

Egyébként nagyon kedves volt az óvónő, figyelt ránk, válaszolt az aggályainkra, megnyugtatott minket egy csomó kérdésben, és végig azt éreztette velünk, hogy mindkét alternatívának vannak előnyei és ő támogat minket, akárhogy döntünk. Végül abban maradtunk, hogy Pupáknak nem fog ártani még egy év bölcsi, ugyanis a tavasszal-nyáron született kisfiúknak sokszor szokták ajánlani az ovi végén, hogy maradjanak még egy évet, várjanak az iskolakezdéssel. Így Pupák nem az ovit, hanem a bölcsit hosszabbítja meg egy évvel, és nem lesz törés az iskola előtt, nem kell visszaforogni egy összevont és idegen csoportba, hanem mehet tovább a többiekkel.

Szóval augusztus végére lezártuk a kérdést, elintéztük a papírmunkát, és most úgy érezzük,  Pupák érdekeit szem előtt tartva, a neki legmegfelelőbb döntést hoztuk.

Ami még nem hagyott minket nyugodni, az a felfüggesztett TSMT-torna volt. A sok betegeskedés miatt nem mentek jól az itthoni tornázások, és mi is éreztük, hogy ez már nem a legmegfelelőbb forma, egy csoportos foglalkozás jobban motiválná Pupákot, aki olykor már semennyire sem volt hajlandó velünk együttműködni. Csoportos tornára viszont nem tudtuk vinni, mert az utazással együtt 4-5 órát vett volna el az életünkből, ezt most sehova nem tudtuk bepasszírozni.

Ám M. egyik nap azzal hívott fel, hogy talált a közelben egy lovas-tanyát, ahol terápia-szerűen is foglalkoznak gyerekekkel, ajánlják egyensúlyzavarokra (bingó), hát- és nyakerősítésre (bingó), sőt személyiségfejlesztésre, valamint félénkség és szorongások leküzdésére is jó (bingó).

Jelentkeztünk tehát egy időpontra, majd a megadott napon felkerekedtünk, hogy "megnézzük a lovacskákat". A tanya egy meseszép helyen van, sok érdekes állattal, traktorokkal, valami hihetetlen légkör lengi be az egész helyet én egyből beleszerettem.

Pupák izgatott és ijedt volt egyszerre, de az iskola vezetője profin, kedvesen és határozottan kezelte őt és minket is, szóval egészen addig nem volt baj, amíg fel nem ültették a lóra. Szerencsére Kati néni egyből kapcsolt, hogy Pupák még nem áll készen erre, és a foglalkozást követő megbeszélésen egy csomó olyan dologra is rátapintott, ami tulajdonképpen nekem is ott állt össze. Például arra, hogy Pupák, ha megijed, frusztrált vagy rosszul érzi magát valamitől, késleltetett reakciót ad, vagyis nem abban a pillanatban jelzi, hogy ez nem oké, hanem van, hogy percekkel később, látszólag egy semmiség miatt borul ki. Ez itthon is így van, ha erősebben rászólok valamiért, pár perc múlva kezd el sírni, mondjuk azért, mert nem úgy áll az autója kereke, ahogy szeretné. Persze ilyenkor nem ez a fő probléma, hanem a kis lelke addig rágódott a szidáson vagy fegyelmezésen, és akkor tör ki belőle a heves érzelmi válasz.

Szóval megbeszéltük Kati nénivel, hogy Pupákkal egy kedves, csendes, fiatal terapeuta fog foglalkozni, akinek pszichológiai végzettsége is van, a lóra csak akkor fog felülni, ha már ő is akarja, addig pedig a játékos feladatokon lesz a hangsúly.

Ehhez képest egy hét múlva az első találkozásunk Blankával nem úgy alakult, ahogy terveztük. Bár mindannyian elkísértük Pupákot, aki uzsonnás zacskóban hozott a lovacskának répát és almát, mi Puppinával lecsatlakoztunk és a látogatóknak, kísérőknek fenntartott terembe mentünk, hogy ott várjuk meg Pupákot. M.-től azt kérte Blanka, hogy maradjon távol, hadd legyenek Pupákkal egyedül. De Pupák még csak egy pici kisfiú, aki megijed, ha egy idegen helyen hirtelen idegenekkel marad egyedül, úgyhogy mire M. bejött hozzánk a terembe, már hallottam Pupák sírását, majd az üvegfalon át láttuk, ahogy kipirosodott arccal üvölt és rugdos (amit idegenekkel szemben soha nem szokott), ami, hát elég ijesztő volt. Főleg azért, mert mi azért hoztuk ide, hogy megszeresse a lovakat, hogy játékos formában mozogjon és erősödjön, nem azért, hogy halálra rémisszék.

Ekkor Blanka intett nekünk, hogy valamelyikünk mégis menjen oda, így rohantam vigasztalni Pupákot. Az óra további része békésen telt, csak kicsit úgy éreztem, mintha (akaratomon kívül) én tartottam volna a foglalkozást, mert én tettem és mondtam minden olyasmit, amit a terapeutától vártam volna. A vége felé kezdtem egyre távolabb sétálgatni, és Pupák észre sem vette, mert addigra teljesen lekötötte a lovacskával való labdázás.

Szóval kicsit csalódottak voltunk, nem értettük, miért nem tudták felmérni, hogy egy háromévesnek még fokozatosság kell, lassan kell hozzászoktatni az új szituációkhoz, és ha ennek a lánynak ilyen irányú végzettsége van, hogy nem találta a hangot egy alapvetően nyitott kisfiúval, aki, ha valaki őszintén közeledik hozzá, akkor két percen belül megbarátkozik vele.

A következő alkalommal kértük, hogy hadd érkezzünk előbb egy negyedórával, hogy Pupáknak legyen ideje barátkozni Blankával és Bobóval a lovacskával is, hadd etesse meg nyugodtan az ajándék almával és hadd maradjon ott egyikünk a közelben a foglalkozás alatt. És láss csodát, minden gördülékenyen ment, Pupák bátran sertepertélt a ló körül, simogatta az orrát, lekefélte a szőrét, majd önfeledten játszott vele és még attól sem ijedt meg, amikor a lovacska hátáról kellett labdákat dobálnia.

Azóta Pupák kapott egy komoly lovas kobakot (mert az összes a tanyán fellelhető nagy volt rá), egy cuki lovaglós mackónadrágot, minden egyes nap el kell neki mondani, hogy hányat alszunk még, mire mehetünk Bobóhoz, és az összes esti mesében szerepel Bobó a lovacska, akinek a hátán ülve Pupák nagy hőstetteket visz végbe.

(Majd alkalomadtán képeket is teszek fel a kis lovagról)