Álmok, munkák, remények

Négy évet töltöttem itthon a gyerekekkel megszakítás nélkül, és bár az elejétől fogva nehéz volt azt megszoknom, hogy kicsit bezárult az a világ, amit addig megszoktam, a munkahelyem cseppet sem hiányzott.


Pontosabban attól a pillanattól fogva, hogy kiléptem a kapun 8 hónapos terhesen, tudtam, hogy soha többé nem akarok visszajönni ide dolgozni. Azt hiszem, írtam korábban már arról, hogy mennyire imádtam a munkám, és milyen módon tett tönkre körülöttem mindent a hatalom. A szakmaiságot, az etikát, a munkakörülményeket... Az utolsó két évben masszív gyomorgörccsel mentem be minden egyes nap, és fellélegeztem, amikor eljöhettem.

Viszont dolgozni már nagyon szerettem volna. Felnőttek között lenni, használni az agyam, gondolkodni, fejlődni, új dolgokat tanulni. Rettentő sokat szorongtam azon, hogyan fog folytatódni az életem, ha már nem leszek reggeltől estig a gyerekekkel. Éjszakákon át forgolódtam, órákon át rágtuk M.-mel, hogy mi legyen, milyen lehetőségeim vannak, merre induljak.

M. mindig azt mondta, hogy talán most van utoljára lehetőségem arra, hogy kitaláljam, mit szeretnék csinálni, mi tenne boldoggá, arra, hogy kipróbáljam magam akár egy egészen új területen.

Mindig irigyeltem azokat, akik a GYED alatt belefogtak egy vállalkozásba, babaruhákat terveztek például, vagy céget csináltak, ami gyerekzsúrokat szervez. Nekem az itthonlét nem adott efféle szellemi löketet, sokszor a túlélésre játszottam, úgy éreztem, minden energiámat felemészti a pupákokkal való foglalkozás, semmire nem maradt erőm.

Aztán ahogy éjszakánként pörgött az agyam, elkezdett egyre inkább motoszkálni bennem egy gondolat. Vagyis nem ez a pontos kifejezés, mert ez a dolog egész életemben ott volt velem, többször is akartam vele foglalkozni, de volt egy szeretett munkám, amit nem adtam volna fel semmiért. Óvatosan felhoztam a témát barátok, ismerősök, félismerősök előtt, és senki nem hőkölt vissza, senki nem nevetett fel hangosan, hanem olyan reakciókat kaptam, hogy "na, végre, neked mindig ezzel kellett volna foglalkoznod", meg "ó, rólad ezt nagyon el tudom képzelni", meg "hát, az pont neked való!".

Így elkezdtem utánajárni, hogy lehetne megvalósítani mindezt. Az a típus vagyok, aki nem vág bele egyből óriási önbizalommal a dolgokba, pedig rengetegen mondták, hogy ahhoz, amit csinálni akarok, csak jó érzék kell, semmi más, úgyhogy csak kezdjem el, és majd minden alakul. Én azonban szeretek tudást és ismereteket pakolni minden mögé, amit csinálok, nem csak érezni, hanem érteni is akarom, egy szilárd alapra, komoly bázisra akarok építkezni, és ha már belevágok minél többet tudni a dologról. Ezért keresgélni kezdtem, és miután több tucat tanfolyamot, képzést, iskolát megnéztem, jelentkeztem az egyikbe.

Időközben persze volt még egy köröm a régi munkahelyemmel, megpróbáltam felajánlani a távmunkát vagy a részmunkaidőt, de annak ellenére, hogy ezt törvény szerint is biztosítaniuk kellene, semmit nem tudtak/akartak ajánlani nekem a 8 és fél órás teljes munkaidőn kívül. (A fél óra az ebédszünet, erre jött volna még 2-3 óra utazás. Ezt két kicsi gyerek mellett fizikailag is képtelen lettem volna véghez vinni.) A kollégáim semmi jóval nem biztattak, szerintük a rossz hangulat és a teljes dilettantizmus uralkodik évek óta, és minden nappal csak rosszabb lesz.

A sikertelen tárgyalások után nagy levegőt vettem, és egy helyi HR-es kismama tanácsait követve, aki teljesen ismeretlenül segített nekem,  írtam egy e-mailt a munkáltatómnak, amiben közös megegyezést kértem, és a közel 20 évem után járó végkielégítésemet. Persze semmire nem számítottam, mert nagyon cifra történeteket hallottam. De legnagyobb meglepetésemre behívtak tárgyalni, és több opciót is felajánlottak, (persze egyikben sem marasztaltak), végül megegyeztünk, hogy részletekben ugyan, de mindent megkapok, ami jár. Komolyan, el sem akartam hinni, hogy ez velem történik!

A pénzből be tudtam fizetni a tandíjat, és komoly tartalékot jelent arra az időszakra, amíg tanulok. Így teljes munkaidőben tudok tanulással, beadandókkal és gyakorlattal foglalkozni, kényelmesen odaérek a gyerekekért, M. pedig szabadnapokat kér azokra a napokra, amikor suliban vagyok.

Már elvégeztem az első félévet, azt hiszem, elég jól sikerült, tele vagyok élményekkel, egy csomó új embert ismertem meg, egy egész más világba csöppentem.

Persze vannak kétségeim. Hogy három diplomával valóban hátat kell-e fordítanom a szakmának, amit szerettem, hogy nem visszalépés-e, amit csinálni akarok, hogy be tudok-e valaha indítani egy sikeres vállalkozást, hogy fogok-e ezzel bármikor pénzt keresni, hogy mi van, ha az álmom kudarcba fullad...

M. teljes vállszélességgel támogat, bízik bennem, abban, hogy amit kitaláltunk, az menni fog.

De hogy még egy csavar legyen a történetben, beesett egy nagyon jónak tűnő állásajánlat is. Jövő héten megyek interjúzni.

Állandóan fordul egyet velem a világ, a legváratlanabb pillanatokban. Nem tudom, hol fog megállni, és fogom-e még valaha azt érezni, hogy munkafronton szilárd talajon állok.