Egy rövid beszámolónak indult, aztán meg kiborulás lett a vége

Már az "új bejegyzés" fület sem találtam meg, annyira rég nem írtam. Pedig de sokszor szerettem volna.


Mert jó lenne, ha megmaradnának az emlékek, úgy érzem, mindent elfelejtek, pedig annyi mindent szeretnék megőrizni a gyerekekről, az életünkről.

Na, most meg percek óta itt villog a kurzor, mert nem tudom, hol kezdjem, mit írjak le, mit ragadjak ki.

Kezdem azzal, hogy Pupák tavaly január óta egy magán óvodába jár - ugye az eredeti tervünk az volt, hogy ráhúzunk még egy évet a családi napköziben, és majd négyéves korában kezdi az ovit - , de a körülmények megváltoztak, a csana 2016. decemberében közölte velünk, hogy a nevelési év közepén bezárnak. Kétségbeesetten hívtam az állami ovit, hogy át tudják-e venni Pupákot, és bár megnyugtattak, azt mondták, kitalálunk valamit, de azt is hozzátették, hogy év közben egyszerre sok gyereket nem biztos, hogy el tudnak helyezni.

Így telefonálgattam tovább, jöttek a környéken lévő magán intézmények, és így találtuk meg ezt a szimpatikus ovit. Elmentünk egy beszélgetésre, a következő körben pedig Pupákot is magunkkal vittük, aki azonnal otthon érezte magát, és közölte velünk, hogy ő óvodás akar lenni, és ide szeretne járni. Beírattuk, és nagyon-nagyon jó döntést hoztunk, mert a félénk, zárkózott, kicsit nehezen szocializálódó Pupákból egy nyitott, barátkozó kisfiú vált, akinek nagyon sok szívbéli barátja lett, és aki soha nem indul el rosszkedvűen reggel itthonról.

Az persze más kérdés, hogy anyagilag ez újabb óriási terhet pakolt ránk és M. még megszállottabban küzd azért, hogy nehogy meginogjon az anyagi biztonságunk.

Puppina közben tavaly nyáron betöltötte a második évét, így tavasszal felvételiztünk a helyi állami bölcsődébe, (amiről nagyon jókat hallottunk, de mindig óriási várólisták alakulnak ki) és felmértük az összes környéken lévő magán vagy félmagán lehetőséget is. Legnagyobb meglepetésünkre azonban - a soksoksokszoros túljelentkezés ellenére - Puppina bekerült az állami bölcsibe.

Puppina teljesen, de teljesen más karakter, mint Pupák, aki bár egy nagyon mély érzésű kisfiú, de inkább introvertált, nem volt egy kifejezetten bújós, ölelgetős típus (mára ez rengeteget változott), és a beszoktatásoknál valahogy mindig elfogadta, hogy mostantól ez a helyzet, az ezzel kapcsolatos frusztrációk és szorongások késleltetve, más utakon jöttek elő. Például volt egy időszak, amikor délután észre sem akart venni, amikor mentem érte, vagy reggel sírt az elválásnál, de már hónapokkal a beszokás után.

Valahogy sejtettem, hogy Puppinának nem lesz probléma elfoglalni a helyét egy gyerekközösségben, hogy meg tudja védeni magát az esetleges konfliktusokban és meg fogja harcolni a szükséges kis harcokat. Ezért nem féltettük egy viszonylag nagyobb közösségtől (bár a bölcsiben osztott csoportokban vannak, és 12 gyerek jut két nevelőnőre), az viszont más kérdés volt, hogy a pici lányom, aki órákat képes az ölemben kucorogni, és akinek a szeretetnyelve a testi közelség, a simogatás és a bújás, hogyan fogja viselni a tőlem való elszakadást.

Hát, nehezen... Vagyis, ha egészen pontos akarok lenni, mindketten nagyon nehezen viseltük. A beszoktatás itt két hetes volt, nagyon kíméletes és fokozatos, ügyesen felépítve, és addig nem is volt semmi gond, amíg én látótávolságon belül voltam, a bajok ott kezdődtek, amikor hosszabb időre ki kellett mennem. Nem ragozom, szörnyű volt. Beleszakadt a szívem, amikor hallottam a sírását és tudtam, hogy ez az a sírása, amit nem fog abbahagyni, és volt olyan, hogy minden tanács és kérés ellenére berohantam hozzá, és egymás ölében zokogtunk, miközben én az ő arcát, ő meg az én könnyeimet törölgette.

A nevelőnő végtelenül türelmes volt velünk, és elmondta, hogy ez mind természetes, és az a jó, ha az elválással kapcsolatos dühe és frusztrációja az elején kijön, mert később az ilyen gyerekek érzik a legjobban magukat. És persze láttam, hogy a már beszoktatott gyerekek milyen jól elvannak, hogy klassz a hely, szeretettel veszik őket körül, de amikor először ott kellett hagynom egy egész délelőttre és azzal fogadtak, hogy csak feküdt a földön és álomba sírta magát, miközben senkihez nem szólt, na, akkor úgy éreztem, hogy ez egy nagyon szar ötlet volt, Puppina nem fog bölcsibe járni, én meg iszonyú rossz anya vagyok, hogy ezt megtettem vele, mégis itthon kell még maradnom egy évet, ez így nem fog menni.

A bölcsiben kérték, hogy várjam meg a második hét végét, M. is nyugtatott, hogy nem lesz semmi gond, de nekem kegyetlen lelkiismeretfurdalásom volt.

És, ha hiszitek, ha nem, a harmadik hét elejére, mintha ezt az egészet elvágták volna, Puppina mosolyogva ment be reggelenként, délután pedig mosolyogva repült az ölembe, miközben agyonpuszilgatta az arcomat. Ez így van azóta is, pedig voltak közben betegségek, és hosszabb téli szünet is, de Puppinával reggelente semmi gond nincs, miközben átöltözünk izgatottan kukucskál be a terembe, hogy melyik nevelőnő van ott és az én karjaimból az övébe szalad. A nevelőnők nagyon szeretik, és miután megharapdált egy-két gyereket (rettenetesen féltem attól, hogy ez be fog következni, de szerencsére hamar leszokott - soha nem kapott büntetést érte, "csak" mindig elmondtuk, hogy ez nagyon rossz és fájdalmas dolog), mostanra már anyáskodik az egész csoport felett, segít mindenkinek öltözni, enni, és már több barátja is van.

Szóval az az idilli helyzet állt elő, hogy mind a két gyerekünket biztonságban és nagyon jó helyen tudhatjuk napközben, néha el sem hiszem, hogy ilyen jól alakultak a dolgok, mindig nagyon féltem az intézményesedéstől.

Ennek viszont ára is van, Pupák egy szomszédos településen jár oviba, Puppina bár itt a városban bölcsis, de elég messze a lakásunktól, szóval délutánonként kb. 1 óra, amíg összeszedem a gyerekeket és hazaérünk.

És akkor itt kúszik a képbe a vezetés. Amikor tavalyelőtt novemberben kézhez kaptam a jogosítványomat, majd pár hét múlva megvettük az első - ütött-kopott, öregecske, de üzembiztos - autómat, még nem is sejtettük, hogy néhány napon belül már tök egyedül kell szállítanom a két pupákot.

Az időjárás nem kímélt, volt havazás (a lejtőn felfelé kipörgő kerekekkel és egy majdnem infarktust kapó Sensitive-vel), ónos eső (hazahoztam magunkat, majd a kocsiból kiszállva úgy elcsúsztam, hogy odavágtam a homlokom a betonra), felhőszakadás, köd és mi szem szájnak ingere.

Az első koccanásom már jó időben volt, egy beláthatatlan kereszteződésből araszolgattam kifelé,  és a kocsi elejét elkapta egy száguldó autó. Bár a másik autó szerintem indokolatlanul gyorsan jött, de neki volt elsőbbsége, szóval azonnal elismertem a hibám. Az egyik ovistárs nagypapájáról volt szó, nem akart papírozni, kifizettük a kárt és barátságban elváltunk. Én az eset után napokig nem aludtam éjszaka, mert azon agyaltam, hogy mi lett volna, ha rosszabbul sül el a dolog, biztos nem figyelek eléggé, és lehet, hogy teljesen alkalmatlan vagyok a vezetésre.

A következő esetnél én ott sem voltam, amíg Puppinával az orvosnál jártunk, belehajtottak a parkoló autómba. A fiatal lány nagyon becsületes volt, otthagyta a szélvédőn az elérhetőségét, így minden korrektül elintéződött.

Ezután egy sötét őszi estén a bölcsinél beletolattam egy fekete luxusautóba, amit azt hiszem nem is láttam. Remegve kutakodtam papír meg toll után, de időközben megjött a tulaj, aki bár nem volt boldog, de végül milliószor megköszönte, hogy nem álltam odébb.

Épp megjavíttattuk a kocsin lévő sérüléseket, amikor pár nap múlva, közvetlenül karácsony előtt egy óriási terepjáró nem adta meg nekem az elsőbbséget egy keresztutcánál és fékezés nélkül belémszállt. Szerencsére én nagyon lassan mentem, a gyerekek nem voltak velem, nem lett semmi bajom, de a kocsi eleje csúnyán összetört és azóta is így járok vele, mert bár már egyszer megszerveztük, hogy a gyerekek egy hétig anyukáméknál legyenek, a szervizben ennyi idő alatt mindössze annyi történt, hogy felmérték a kárt. Most várjuk a következő lehetőséget, amikor nélkülözni tudjuk az autót, addig meg nézem a lesajnáló arcokat, hogy na, a béna nő, hogy összezúzta a kocsiját!

És ez sajnos még nem minden. Mert túlzás nélkül állíthatom, hogy életem egyik legborzalmasabb élménye is megtörtént velem. Elütöttem egy embert. Soha-soha nem éreztem még akkora ijedséget, kétségbeesést, önutálatot, mint akkor.

Egy tök szép, napsütéses reggelen történt, egy nappal a születésnapom előtt. Mind a két pupák velem volt, Pupákot vittük az oviba. Nagy volt a forgalom, de talán először éreztem azt, hogy kicsit már megy a vezetés, nem szorongok annyira. Épp bekanyarodtam egy útra, amit egy zebra keresztezett, amin épp átment egy bácsi. Akit észre is vettem, le is lassítottam, és magam sem tudom, hogyan, rosszul számítottam ki, hogy mekkora a távolság köztünk. Pont fellépett volna a járdára, amikor én úgy éreztem, indulhatok, gázt adtam és elsodortam. Leírhatatlan volt az az érzés, bármikor eszembe jut azóta, egyszerűen nem kapok levegőt. Félreálltam, rohantam oda, miközben nem tudtam, mi vár ott rám, a két gyerek a kocsiban...

A bácsi elesett és lehorzsolta a könyökét, de attól, hogy láttam, nincs komolyabb baja, kicsit sem enyhült az iszonyat. Rendőrt hívtam, meg mentőt, közben Puppina ordított. A bácsit beültettem az autóba, vizet adtam neki, valakinek felírtuk a számát, ha szükség lenne tanúkra. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történt.

Megérkeztek a rendőrök, ők helyszínelőket hívtak. Aztán a mentő, akik bekötötték a bácsi kezét és megállapodtak, hogy nem kell kórházba vinni, mert csak felületi sérülés történt.

Közben felhívtam az ovit, a vezetőnő eljött Pupákért és elvitte az oviba, szerencsére ő nem volt megijedve. Puppina viszont csüngött rajtam, így a több órás procedúra alatt végig az ölemben tartottam.

Undorító bűnözőnek éreztem magam, M. épp vidéken volt, nem tudott odajönni, eszembe sem jutott, hogy mást hívjak, meg egyáltalán, hogy hívjak fel egy ilyennel bárkit is.

Végül megkaptam a büntetést, lezártuk a jegyzőkönyvet. Hazajöttünk, bezártam az ajtót, majd órákig zokogtam. Napokig depressziós voltam, képtelen voltam feldolgozni, ami történt. Azt hiszem, még most sem tudom.

Ha megtehettem volna, soha többet nem ülök autóba, de nem tehettem meg. Két nap múlva mennem kellett Pupákért az oviba, azóta reggelenként már Puppinát is én viszem a bölcsibe. De belémköltözött egy állandó szorongás, órákkal azelőtt, hogy beülök a kocsiba már összeszorul a gyomrom, és rettegek, nehogy valami baj történjen velünk, mert azt nem élném túl, ha a gyerekeknek vagy másnak az én hibámból valami baja lenne.

Nap mint nap látom, hogy az emberek milyen türelmetlenek egymással az utakon, hogy mennyien vezetnek agresszívan, hogy milyen sokan figyelmetlenek, és mióta ez történt velem, azóta tudom, hogy a legnagyobb figyelem meg óvatosság mellett is történhetnek tragédiák. Féltem magunkat és féltek másokat is. De az életünket nem tudjuk megszervezni autó nélkül, ezt tudtam, hiszen ezért csináltam meg a jogosítványt is.  Remélem, egyszer enyhül majd a szorítás a gyomromban, addig meg annyira vigyázok, amennyire csak lehet.