Gyász

2012. május

Másnap hajnalban elbúcsúztam M-től. Nehezen engedtem el, de ő még nehezebben hagyott ott. Reggel beszéltem az orvosommal, aki megnyugtatott: nem kell bemennem a kórházba, nem fogok elvérezni, de a megbeszélt időpontban menjek be hozzá délután. Ezután fel kellett hívnom a munkahelyemet, és gyűlöltem, hogy erről kell beszélnem a főnökömnek, aki meglepően együttérző volt ugyan, de engem akkor semmi nem érdekelt.

Megérkeztek anyuék is, de nem tudtam nekik mit mondani, begubóztam a hálóba és csak feküdtem. Üres volt a fejem, üres volt a szívem, és úgy éreztem, soha többé nincs kedvem felkelni, emberek közé menni, és nem fogok tudni örülni vagy mosolyogni soha, soha, soha...

Napközben aztán kaptunk egy telefont, hogy az unokahúgom, aki 5 hónapos terhes volt, és épp Londonból látogatott haza a szüleihez, hajnalban arra ébredt, hogy elment a magzatvize. Órák óta a kórházban volt, ahol nem mondtak neki semmit, a baba pedig kétségbeesetten rugdosott a hasában. Később meg kellett szülnie a picit, aki akkor már nem élt...

Sírva próbáltuk egymást vigasztalni, de igazából semmit nem lehet ilyenkor mondani.

Délután ott ültem a sok pocakos kismama között a váróban, és bár próbáltam tartani magam, olykor megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Anyu aggódó arccal fogta a kezem.

Az orvos miután megvizsgált, elmondta, hogy spontán vetélésem volt, minden kiürült, így nincs szükség utólag beavatkozásra. Azt mondta, fizikailag nagyon gyorsan rendbe fogok jönni, a lelki részét pedig fel kell dolgoznom, és próbálkozni kell újra. A miértjeimre igazából nem volt válasz, csak az, amit mindenhol lehet olvasni: valószínűleg genetikai rendellenesség volt a háttérben, és a szervezetem elvégezte a biológiai szelektálást. Bár fájdalmas, de jobb, hogy így történt - vigasztalt az orvos. Három hónapot várjunk, aztán újra belevághatunk.

M. két nap múlva jött haza, még ott voltak anyuék, úgyhogy mindketten tartottuk magunkat. Elmesélte az utat, az élményeit, még ajándékot is hozott.

Este aztán felmentünk a hálóba és egymásra néztünk. "De hát már fényképünk is volt róla, ott növekedett a pocakodban" - mondta és egyszerre kezdtünk sírni egymást átölelve, egymás nyakát és vállát összekönnyezve.

Ez csak a mi fájdalmunk volt, gyászoltuk a meg nem született kisbabánkat.