Ficánka

2. trimeszter


A napok hihetetlenül gyorsan teltek egymás után a második trimeszterben, és én személy szerint alá tudok támasztani minden olyan állítást, hogy ez a terhesség legklasszabb része.


Először is az ember már félreérthetetlenül úgy néz ki, mint egy kismama, a pocak napról napra nagyobb és gömbölyűbb lesz, nekem az öltözködés is nagy élvezetet okozott, hiszen minden olyan ruhámat és felsőmet hordhattam, amit korábban kritikusan félretettem, mondván, túl nagy benne a hasam. Ráadásul semmilyen kellemetlen "mellékhatása" nem volt a terhességnek, jól bírtam a terhelést, gond nélkül tudtam dolgozni, takarítani és egyáltalán mindent csináltam, amit azelőtt is.

A védőnőnél és az orvosomnál tett látogatások mosolygósak voltak, hiszen kicsi fiunk minden alkalommal szépen gyarapodott, a szívhangja rendben volt, és mozgolódott is rendesen.

Nem tudom, ki hogy van vele - én azelőtt sokszor hallottam anyukáktól, hogy először megijesztette őket a bébi mozgása, mert olyan volt, mintha valami alien mocorogna bennük -, de én alig vártam, hogy összetéveszthetetlenül érezzem Gandalfot.

Már említettem, hogy a 14. héttől kezdve észleltem "valamit", de akkor még egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban. Ez így volt egészen a 20. hétig, amikor már biztosan tudtam, hogy a kismuki jelez odabentről. Volt egy olyan pillanat, amit nagyon nehéz megfogalmazni, mert pont akkor nem is határozott mozgást éreztem, hanem... Éppen félig térdelve ültem a kanapén, és egyszer csak éreztem őt, valahogy lelki szemeimmel láttam (ez, hogy láttam, nem a jó szó, mert nem vizuális élmény volt) az egész méhemet, és hogy benne ficánkol egy pici emberke. Kár, hogy nem tudom ezt jobban visszaadni, de M. észrevette, hogy történt valami, és azt mondta, valami földöntúli kedvesség és szeretet ült ki az arcomra.

Onnantól kezdve minden egyes ficánkának rettenetesen örültünk, sokszor még napközben is felhívtam M-et és beszámoltam neki, hogy kicsi Gandalf most épp milyen intenzitással, és a hasam melyik oldalán mozgolódik.

És ahogy telt-múlt az idő, már M. is érezte őt, rátette a kezét a hasamra, és nem tudtuk megunni, ahogy én belülről, ő kívülről érzi a fiunkat.

Lassan beállt a kicsi napi ritmusa is, minden egyes nap éjfélkor felébred, amikor mi épp lefekszünk, és iszonyú hancúrba kezd. Ha ilyenkor M. odateszi a kezét, a mocorgás felerősödik, mindig annyira örül az apjának, hogy majd szétrúg belülről. Ebből sosem elég, hangosakat nevetve beszélünk hozzá, és ezek olyan pillanatok, amiket azt hiszem, soha nem fogok elfelejteni...