#stylist

Elképesztő hétvégén vagyok túl, túlcsordultam élményekkel, rengeteget tanultam, sok tapasztalatot szereztem, és még élveztem is!
Pénteken indult újra a suli, vagyis kezdődött el a második félév, klassz volt újra találkozni a csoporttársaimmal, örültünk egymásnak, ráadásul az egyik kedvenc tantárgyammal és tanárommal indítottunk: a viselettörténet órákat mindig nyálcsorgatva hallgatom végig, hihetetlenül érdekes.

A következő órán megismerkedtünk az új stíluselmélet tanárunkkal, akivel szombaton már élesben fotóztunk.

Az előző félévben egyetlen fotózásunk volt, ami viszont meghatározta a félévi eredményünket is. Egy nagyon nehéz és összetett feladatot kaptunk, nulla tapasztalattal és háttérismerettel, egy nagyon impulzív és szuggesztív tanárral, aki egyszerre tudott rendkívül motiváló és lelkesítő lenni az egyik pillanatban, majd földbe döngölt, elnyomott és lealázott a másikban. Így az első fotózásunk ideges, feszült, gyomorgörcsös légkörben telt, a tanár az eredeti elképzeléseimet teljesen szétzúzta, pár óra alatt kellett volna egy új koncepciót kitalálnom, úgy, hogy már nem volt időm semmit sem beszerezni, szóval akkor fizikailag, mentálisan és érzelmileg is teljesen lemerültem. A vizsgán meg persze kiderült, hogy tökéletesen működött volna az eredeti elképzelésem, de ezen most már nem bosszankodok (újra).

Ezzel szemben a mostani fotózáson mindenki szuperül érezte magát, oldott volt a hangulat, jókedvűen és örömmel dolgoztunk, és bár még nem tudom, milyen értékelést fogok kapni a munkámra, sokkal nagyobb sikerélmény volt, mint a múltkori. A feladat az volt, hogy két egész alakos szettet, és egy úgynevezett beautyt kellett összeállítanunk, amik inkább a modellek előnyös és karakteres oldalait hangsúlyozzák, és bár lehetett belevinni fashion elemeket is, azért nem a szetteken, hanem a modelleken volt a hangsúly, ugyanis az ő portfóliójukba készültek a fotók.

Szerencsém volt a modellekkel is, az egyikőjüknek fantasztikusan karakteres, csodás arca volt, nagyon-nagyon magas volt, és jól működött rajta a szett, amit kitaláltam, míg a másik egy igazi babaarcú szépség volt.

Ezek még csak werkfotók, a végeredményt csak később kapom meg

A fotózás után pár órám volt itthon, este színházba mentünk (M-nek sok színházjegyet vettem karácsonyra, mert az utóbbi időben eléggé leépültek a kulturális programjaink). A múltkori darab bár szórakoztató volt, de annyira nem jött be, ezzel szemben a mostani nagyon tetszett (Ibsen Nórájának feldolgozása a Katonában).

Hajnalban keltem, és irány a WAMP, ahol elvileg 10-12-ig lettem volna beosztva asszisztenskedni, de már kora reggel oda kellett mennem, hogy segítsek összerakni a suli standját, a paravánokat a dekorokat. Ebben volt díszítés meg ruhapakolás is, asztalok és állványok cipelgetése, mindezt egy szűk ceruzaszoknyában, igencsak mókás volt.

Szóval mi arra számítottunk, hogy segítünk öltöztetni, kicsit a stylistok keze alá dolgozunk és jól megfigyeljük a szakma nagyjait munka közben. Ehhez képest, alig kezdődött el a rendezvény, és máris azon kaptam magam, hogy tök egyedül vagyok egyszerre több vendéggel és érdeklődővel, és nem volt mese, hatalmasat kellett ugranom a mély vízbe.

Napközben mentem pár kört a vásár területén, összeszedtem egy csomó névjegyet, ismerkedtem számomra szimpatikus tervezőkkel, egyszer ittam kávét és egyszer ettem is valamit, meghallgattam egy előadást és kicsit beszélgettem az egyik barátnőmmel is, de közben újra meg újra visszamentem a standunkhoz, és újabb meg újabb emberek jöttek elemzésre, meg tanácsokért, a végére már nem is tudom hány emberrel foglalkoztam, rekedtre beszéltem magam, de nagyon jól éreztem magam ebben a közegben és igen, el tudnám képzelni, hogy ezzel foglalkozzak.

A nap legnagyobb hozadéka, hogy az egyik tervező megkért, hogy a következő pop-up store-jukon legyek én a stylist, és nem tudom, hogy ezt mennyire gondolta komolyan, de OMG, hát mennyire szuper lenne már?!

Voltak, akik megkérdezték, hol találják az irodámat, van-e FB-oldalam, vagy mikortól kezdek élesben dolgozni.

Végül este 6-kor jöttem el, kegyetlenül elfáradva, újra elment a hangom, annyit beszéltem egész nap, de fel voltam töltődve és csak mosolyogtam, és még az sem érdekelt, hogy M. kisebb cirkuszt csinált a telefonban, amiért tovább maradtam. (Ennek megbeszélése még előttünk áll, azóta nem volt alkalmunk, vagy nem mertünk belefogni, de el akarom mondani neki, hogy ez nekem mennyit jelent most, hogy ez alatt az egy nap alatt közelebb kerültem ehhez a szakmához, mint az egész előző félévben, és hogy muszáj, hogy ilyenkor is támogasson, mert ha nem teszi, azt fogom érezni, hogy az én dolgaim nem fontosak, szemben az övéivel. Nem tudok mindig háttérbe vonulni, nem tudom mindig átvenni a gyerekeket, amikor ő elfárad és nem tudom alárendelni mindig az ő elfoglaltságainak az enyémeket. Persze a viselkedésében nyilván benne vannak az elmúlt időszak feszültségei, de annyira megértően álltam hozzá, és olyan sokszor nem szóltam semmit, hogy most nagyon rosszul esett, amit csinált.)

Szóval a szombat és vasárnap történései hihetetlen lökést és motivációt jelentettek most, a millió átszorongott óra után úgy éreztem, talán nem indultam el rossz felé, bár hogy mindezt mikor fogom tudni pénzre illetőleg fix bevételre váltani, arról most még halvány lila elképzelésem sincs.