Azt hiszem, a gyerek szeret minket

Szombaton átmentünk J.-ékhoz, velük mindig olyan jól érezzük magunkat, voltunk már együtt balatoni hétvégén is hatosban, tök jó lenne, ha esetleg egy nyaralás is összejönne együtt. A két gyerek között 1 hónap a korkülönbség, iszonyú cukik együtt, én meg J.-vel át tudok rágni minden babás dolgot, anélkül, hogy nyomasztana, hogy csak erről tudok beszélni. (Egyébként szerintem nem csak erről tudok, ettől függetlenül órákon keresztül tudom a mindennapjainkat ecsetelni. A nem gyerekes barátnőimnél azért ügyelek rá, hogy ne a fogzás és a hozzátáplálás uralja a beszédtémákat.)

Szóval J. mesélte, hogy mióta megszületett a Tündelány (itt így fogom hívni a kislányukat, mert az egyik füle olyan hegyes, mint egy tündének), egyetlenegyszer sem voltak sehol kettesben P.-vel.

Nálunk ez úgy volt, hogy már Pupák születése előtt megbeszéltük M.-mel, hogy szánunk időt magunkra és kettőnkre is, mert fontos, hogy a gyerektől függetlenül is legyenek közös programjaink.

Úgy alakult, hogy mikor lejárt a hat hetes gyermekágyi időszak, pont születésnapom volt, így M. elvitt vacsorázni, míg anyuék vigyáztak a bébire. Igaz, hogy csak 10 perces sétára voltunk otthonról, csak két órát voltunk távol, és ráadásul az eső is zuhogott, de mégis kimozdultunk kicsit, finomat ettünk, dumáltunk, nevetgéltünk. Rá két hétre házassági évfordulónk volt, ekkor már bemerészkedtünk a belvárosba, és egy kedves kis francia étteremben romantikáztunk.

Azóta voltunk már színházban, moziban, "kocsmázni" és bulizni is. Az utóbbi időben azonban kicsit elhanyagoltuk a közös időnket, így nagyon örültem, amikor M. felvetette, hogy vasárnap menjünk el színházba. A Centrálban nézett ki egy darabot, amiről nagyon jó kritikákat hallott. Megkérdeztünk egy baráti párt, van-e kedvük velünk tartani, és megvettük a jegyeket.

Pupákra ilyenkor legtöbbször anyuék vigyáznak, de úgy gondoltuk, jó lenne, ha másokhoz is hozzászokna, így most M. húgáékat kértük fel bébiszitternek.  Pupák eddig mindenkivel nagyon jól elvolt, szívesen megmaradt mások ölében, nem zavarta, ha sok idegen vette körül, vagy nagy volt a nyüzsi. Eddig. Egy-két hete ugyanis mindez megváltozott, a kismuki anyás és apás lett, ha nem vagyunk a közelében keservesen sír, és társaságban vagy idegenek között is spontán elkezd sírni, ha valami nem kerek neki. M. ugyanúgy meg tudja vigasztalni, mint én, de ha óriási a baj, inkább hozzám akar jönni.

Ilyen előzmények után bíztuk rá Pupákot húgiékra, nem mondom, hogy nem izgultam. A lelkükre kötöttük, ha nagy gáz van hívjanak, azonnal jövünk haza, és észrevétlenül kisurrantunk a lakásból. Találkoztunk a barátainkkal, megittunk egy pohárka rozét, megnéztük a darabot (szuper volt!), és kb. este 10-re hazaértünk.

Pupák eléggé megizzasztotta húgiékat, sokat nyűgösködött, ráadásul azon a hétvégén tettünk ki egy fekete-fehér fotót a falra, amin ő és én vagyunk, azt mesélték, valahányszor ránézett a képre, szívszaggatóan sírni kezdett. Azért azt mondták, máskor is szívesen vigyáznak rá.

Miután elmentek, felmentem kismuki szobájába, nyitott szemmel feküdt az ágyban. Megsimogattam, betakartam, mire ő sóhajtott egyet, magához húzta az alvós pelust és befordult a fal felé. Mire kijöttem a szobából már egyenletesen szuszogott.

Azután azon röhögtünk M.-mel, hogy lehet, hogy hülyeség, de tulajdonképpen örültünk, hogy hiányzunk a gyereknek, mert ezek szerint SZERET minket, és ez olyan klassz érzés!