Változások

Most először történt meg, hogy elvesztettem a türelmem Pupákkal szemben, eddig valahogy a józan eszem kerekedett felül.
A múlt heti szélsőséges időjárás minket is megviselt, Pupák nyűgös volt, felborult a napirendje, a nappali alvások nagyon nehezen mentek, hiányoztak a séták és a friss levegő, mind a ketten utáltuk az egészet.

Szóval a nagy nyűglődés közepette elfogyott az én türelmem is, annak ellenére, hogy eddig mindig tudtam arra gondolni, hogy a gyerek nem direkt rosszkedvű, vagy dacos, hanem ez előfordul néha. Úgyhogy ha mérges is voltam, jól kordában tudtam tartani az érzéseimet, soha nem kiabáltam még rá Pupákra, nem viselkedtem vele idegesen, nem rángattam meg vagy ilyesmi. Ez most sem történt meg, de amikor az egyik nap már kismilliószor próbáltam lefektetni az álmosságtól már félájult és egyre hisztisebb gyereket, és az istennek sem tudtam betenni a kiságyába, mert megfeszítette magát, üvöltött, rázta a rácsot (ilyen még soha, soha nem volt), végül bementem vele a hálóba, magam mellé tettem és 3 másodperc múlva aludt, majd rá 20 percre visítva ébredt, vergődött, semmi sem volt jó sehogysem, és na, akkor volt egy pont, amikor folytak a könnyeim, könyörögtem neki, hogy hagyja abba, és azt éreztem, hogy még egy másodperc és én is hangosan fogok sikítani,  mert már nincs több ötletem, nem tudom megnyugtatni, nem tudok mit kitalálni, hogy jobb legyen, és akkor Pupák ráhajtotta a fejét az arcomra és egy szempillantás alatt álomba szenderült, majd békésen aludt másfél órát.

Az indulatok azonnal elszálltak belőlem, csak néztem a hozzám bújó, szuszogó kis mókuskát, és rettenetesen elszégyelltem magam, hogy ennyire ki tudok borulni.

Azért örülök, hogy vége a rossz időnek, Pupák most ugyan újra korábban kel, de így alszik normálisan délelőtt és délután is, tudunk nagyokat sétálni, tegnap már kivettem a parkban a babakocsiból és hagytam, hogy molyolgasson a fűben, és leszámítva azt, hogy valószínűleg újabb fogak jönnek és ez azért jár némi nyafogással, sokkal klasszabb most minden.

Egyébként Pupák irtó anyás-apás lett, napközben állandóan szemmel tart, hol vagyok, ha hirtelen kimegyek a szobából képes sírva fakadni, időről időre odajön hozzám, rámcsimpaszkodik mint egy kismajom, sokszor csak úgy hajlandó játszani, ha 20 cm-es közelségben vagyok, ilyenkor tulajdonképpen biodíszletként funkcionálok, hogy egyensúlyban legyen a kis lelke. Ez csak azért nehéz néha, mert közben számos más dolgot is kellene csinálnom, például kaját neki, de nehéz úgy főzőcskézni, hogy egy zokogó gyerek lóg az ember lábán.

Ezenkívül felismeri magát és minket a fotókon, mindig nevet, ha a lakásban kitett képeket mutogatom neki, a már emlegetett nagy képen pedig annyira szereti a fotó-anyut, hogy néha át akar menni az ő ölébe.

Még egy sorsdöntő fordulat következett be a múlt héten: szombaton úgy döntöttünk Pupákkal, hogy a szopizásból 10 hónap elég volt. Leginkább már csak játszott a cicimmel, sőt harapdálta a borotvaéles kis fogaival, ami elég fájdalmasan érintett, szóval ezt már nem lehetett táplálkozásnak nevezni. Így most kap egy kis tápszert, amikor felébred, és 9 körül tízórai/reggelizünk.

Ha már az evésnél tartunk, változott az ebéd is, most már akkor is tudunk együtt enni, ha csak kettesben vagyunk, ugyanis Pupák imádja a párolt zöldségeket majszolgatni, így mielőtt kicsit megturmixolnám az ebédjét, mindig kiveszek neki néhány darabka zöldséget, és amíg ő ezeket elfalatozgatja az etetőszékében az ebédlőasztalnál ülve, én is gyorsan megebédelek. Uzsonnára szokott sajtot kapni, és nézegettem a múltkor a halakat is, hogy megízleltessem Pupákkal, de nem láttam olyat, amit jó szívvel odaadnék neki.