És még mindig kapálóztunk

Kedd

Minden elúszott hát, szerdán szerződést kellett volna kötnünk, csütörtökön beadni a papírokat a bankba, hogy M. május közepén fel tudjon mondani és ne vesszen el az új állás. Sokadjára is összedőltek a terveink, leírhatatlan, hogy mit éreztünk.


Mégsem tudtuk elengedni a dolgot. Már mi sem tudtuk, miben reménykedünk, amikor hétfő délután lebeszéltünk újabb két lakásnézést a lakóparkba, ahol reggel voltunk. Nem volt hozzá semmi kedvünk, nem hittünk benne, és valahol azt is éreztük, hogy valójában nem is akarunk ott lakni.

Este M. észrevette, hogy azon a környéken, ahol megtaláltuk a múlt héten az 1. és 2. számú lakást, van két frissen kikerült sorházi lakás eszméletlenül drágán. Azt mondta, menjünk, és nézzük meg azokat is kedden, ha már úgyis itthon marad egy újabb napot. "Na jó, de ennyi pénzünk már végképp nincs" - suttogtam. "Nem baj, már úgysincs vesztenivalónk, majd pofátlanul alkudunk" - válaszolta M. nem túl nagy meggyőződéssel, és megint - ki tudja hányadszor - elkezdtük számolgatni, mennyi pénzt tudnánk összeszedni.

Kedd délelőtt lemondtuk a lakóparki lakásokat, mert addigra hangosan is kimondtuk, hogy egyikünk sem tudja ott elképzelni az életünket. Már csak erre a két hirdetésre koncentráltunk, és végül leszerveztük, hogy fél óra különbséggel megnézzük mindkettőt. Ami nagyon vicces volt a történetben, hogy csakúgy, mint az 1. és 2. számú lakás, ezek is egymással szemben voltak.

Ahogy közeledtünk a helyszínhez, M. egyre feszültebb lett, puffogott, hogy ez messzebb van, mint a múltkori lakások, ezek nincsenek jó helyen, az állomáshoz is többet kellene sétálni és ez így nem is jó, meg különben is, miért ilyen drágák. Őszintén szólva, nem értettem, mi a baja (vagyis dehogynem), mert egy gyönyörű, széles utcában autóztunk, ahol szép házak sorakoztak egymás mellett, minden csupa zöld és virág, és picit sem volt rosszabb, vagy csúnyább a három sarokkal lentebb lévő utcánál, ahol múlt héten jártunk.

Az első lakásban, nevezzük A-nak, egy szimpi kétgyerekes család lakott, itt négy sorház volt egybe építve, maga a kecó belső kétszintes, kertkapcsolattal, nappali plusz három hálószoba, lent kamra, vécé, fent fürdőszoba. A lakás szép, kicsit lelakott volt, én egy kicsit frászt kaptam a falak színeitől, nekem túl harsogóak és vibrálók, de a festés ugye a legkevesebb.

Beszélgettünk kicsit az árról, próbáltuk kipuhatolni, mennyire rugalmasak, milyen gyorsan lehetne szerződni, stb., de Pupák elég türelmetlen volt, egyfolytában hajtogatta, hogy "Menjünk is!", így rövidre akartuk fogni a dolgot. Kiderült, hogy már két vevővel is elő van készítve egy-egy szerződéstervezet, csak kevés az önerő, most próbálják összeszedegetni a pénzt. Őszintén szólva nekem semmi kedvem nem volt beszállni újra egy ilyen szituba, amikor bármelyik pillanatban kiüthet minket valaki, ráadásul itt sem éreztem, amit kellett volna, szóval vegyes érzésekkel jöttünk el.

Közben szakadni kezdett az eső, mi pedig a kocsiban ülve vártuk, hogy hazaérjen a B-lakás tulaja. Nem kellett sokáig az elsötétült égboltot nézegetnünk, a srác pár perc múlva ott volt, beinvitált minket, és megmutatta a lakásukat, ahol szintén két gyerekkel élnek. Ez a lakás teljesen hasonló elrendezésű volt, mint az A-lakás, pár négyzetméterrel kisebb ugyan, de cserében két erkély is van az emeleten, az egyik a szülői hálóhoz tartozik, lélegzetelállító panorámával, úgyhogy egyből vizualizáltam, ahogy esténként ott ücsörgünk egy-egy pohár borral, vagy reggel a habos kávénkkal. Az egész lakás valahogy szebb, levegősebb, világosabb, nyugodtabb volt, és például Pupák innen egyáltalán nem akart elmenni, vígan sétálgatott ide-oda. És igen, megint jött az érzés, boldogan üdvözöltem, hogy mégsem halt ki belőlem a dolog, ha valami igazán tetszik, tudok még lelkesedni.

A lakás legnagyobb hátránya, hogy viszonylag kicsi a konyha és nincs mosogatógép, de a burkolatok nagyon minőségiek, és mindennel fel van szerelve (légkondi, redőny, szúnyogháló, riasztó, kerti grill), amit csak el lehet képzelni.

Jött a szokásos kör, mennyire irányár a megadott, milyen gyorsan tudnánk szerződni, hány érdeklődő van, mikor tudnának kiköltözni. Amikor a srác elmondta, hogy nagy az érdeklődés, nekik annyira nem sürgős az eladás és tulajdonképpen ráérnek októberben elköltözni, elsötétült előttem a világ, de M. rendületlenül tárgyalt tovább.

Néhány percnyi megbeszélés után mosolyogva váltunk el egymástól, az autóban pedig M.-mel egymás szavába vágva jelentettük ki, nekünk kell ez a lakás. Fogalmunk sem volt, hogy fogjuk megoldani, azonnal lázas tervezgetésbe, számolásba kezdtünk, sorra vettük, kiktől lehetne még kölcsönkérni (időközben két felajánlást is kaptunk a családtól), mennyi időre, hogyan tudnánk visszafizetni, mennyi hitelt kellene felvenni,  mennyi pénzünk maradna a mindennapokra... Azután M. kijelentette, hogy most vissza is hívja a srácot. Kértem, hogy ne kapkodjuk el, gondoljuk át még egyszer, várjunk reggelig, ne vezetés közben akarjon ilyen fontos dolgokról telefonon egyezkedni. De ő hajthatatlan volt, úgyhogy végül abban maradtunk, ha hazaértünk, rögtön beszél vele.

Pár perc múlva én már Pupákot vetkőztettem és engedtem neki a fürdővizet, és amíg kismuki hangosan nevetgélve pancsolt, M. telefonált. Nem hallottam semmit a beszélgetésből, de M. csakhamar megjelent az ajtóban és közölte, 1 milliót lealkudott és rábeszélte a srácot, "mint apuka az apukát", hogy július közepéig költözzenek ki. Ő azt mondta, ez egy átgondolandó ajánlat, megbeszéli a feleségével és a szüleivel és már másnap kora reggel visszaszól.

Ehhez képest fél órán belül újra hívott minket, hogy oké a júliusi költözés, de akkor fél millióval több legyen a lealkudott ár. Beleegyeztünk, ő pedig megígérte, hogy küldi a szerződéshez szükséges adatokat. El sem akartuk hinni. Amikor 10 órakor még nem érkezett meg az e-mail, M. egyre feszültebb lett, de alig egy óra múlva pittyegett a telefonja, a levél pedig úgy kezdődött: "Sziasztok, gratulálunk az új lakásotokhoz!"