Nekem most tényleg nagyon-nagyon jó, mert a kerti kanapénkon üldögélek rövidnadrágban, Gotan Projectet hallgatok, tejeskávézok, Puppina pedig még várhatóan legalább egy órát alszik. De az utóbbi napok/hetek azért nem voltak ennyire jók.
Már meg sem tudom számolni, hányszor voltam a gyerekekkel orvosnál, vagy hány órát töltöttünk az orvosi rendelőben. Nagyon nehezen keveredtek ki ebből a takonykóros átokból, végül mindketten antibiotikumot kaptak.
Pünkösdre hazamentünk anyuékhoz, én már alig láttam a fáradtságtól, gondoltam, pihenek egy kicsit, anyuék meg unokázhatnak orrvérzésig. Úgy terveztük, hogy hétfőn anyu visszajön velünk és nálunk lesz egy hétig, hogy én el tudjak intézni mindenfélét, amivel el vagyok maradva és fellélegezhessek kicsit. Már több, mint három hónapja nem voltam egyedül Budapesten, nem volt semmilyen külön programom azon kívül, hogy vagy kétszer elrohantam körmöshöz. Már annyira vágyom egy szabadnapra, mint egy korty vízre.
Szóval pénteken este vitt le minket M., a szombatot és a vasárnap délelőtött gyakorlatilag végigaludtam (azt hiszem, napokig tudnék aludni), vasárnap délutánra anyu beteg lett. Ekkor már mind a két gyerek szedte az antibiotikumot, szemmel láthatóan jobban voltak, nem gondoltuk, hogy még fertőzhetnek. Szegény amyukámat szó szerint kiütötte a gyerekkór, meg sem tudott mozdulni, rázta a hideg, magas láza lett. Borzasztó lelkiismeretfurdalásom volt, és persze az egész hetem kútba esett. Újra.
Bár Pupák keddtől újra boldogan jár a bölcsibe, mégsem tudok haladni semmivel, mert amíg Puppina alszik, nem tudok porszívózni, amikor ébren van, akkor meg nem lehet tőle takarítani, állandó figyelmet követel és hajmeresztő mutatványokat csinál és persze felháborodottan sír, ha elesik vagy a nagy lendületben nekimegy valaminek. A babakarámban is egyre kevesebb időt szeret lenni, amikor megunja, feláll a rácsokba kapaszkodva, addig kurjongat, amíg oda nem nézek, és akkor a fejét oldalra hajtva "kéri", hogy engedjem ki. Ki tud ennek ellenállni? Egyébként amennyire mosolygós, bújós meg kedves tud lenni, annyira vadóc is, a legváratlanabb pillanatokban tépi le az ember orrát meg arcát, és hihetetlenül nagyokat harap. Nem is tudom, hogy szoktassam le erről, mert ő nagyon viccesnek találja, ahogy visongok. Már cakkosra van harapdálva a vállam.
Pupáknál meg nagy újság van, mert úgy tűnik, mindannyiunk nagy boldogságára, hogy leszokott a cumiról. Az úgy volt, hogy kb. két héttel ezelőtt úgy eldugta valahova a "cumikámat", hogy nem találtuk meg a délutáni alvásnál. Megígértem neki, hogy amíg alszik, megkeresem, és tényleg felforgattam minden kis zugot, de nem leltem. Este mondtuk neki, hogy sajnos még mindig nincs meg, és másnap hihetetlen módon már eszébe sem jutott. Azóta egyetlenegyszer sem emlegette a cumit, bár azt nem állítanám, hogy nem hiányzik/zott neki. Pár napig még rágcsált mindent, ami a szája közelébe került, pelust, takarót, törölközőt, párnacsücsköt, de a cumit nem kérte. Néha annyira sajnáltam, hogy már venni akartam neki egy újat, de lehet, hogy ez itt a soha vissza nem térő alkalom. Szóval mára már délután és éjjel is simán alszik cumi nélkül, és szerintem el is felejtette, mi az. Bye, cumi!
Nemrég volt egy éve, hogy megvettük ezt a lakást, és eszembe jutott az a sok szívás, idegesség, izgalom és könny, amit átéltünk, mire meglett. Akartam egy hosszú posztot írni arról, miért is voltunk nagyon szerencsések, hogy végül úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak, és megtaláltuk az otthonunkat. És le akartam írni, miért szeretek itt lakni. De szerintem felesleges, valószínűleg írtam már róla eleget, meg biztos fogok is még. Nekem eddig valahogy mindig úgy alakultak a dolgok az életemben, hogy a padlón fetrengős, kilátástalannak tűnő helyzetek után eljöttek a jó dolgok, így utólag mindig elmondhattam, hogy mindennek úgy kellett történnie, semmi nem volt hiábavaló, kellettek azok a szenvedések, tapasztalatok, mélypontok, hogy értékelni tudjam, ami jön. Pfú, jó nagy közhelyeket puffogtatok, de tényleg így volt. Ebben csak az a rossz, hogy rettenetesen tudom félteni, ami megadatott, a gyerekeinket, M.-et, az életünket. Például most szünet nélkül aggódom M.-ért, aki megállás nélkül dolgozik, szinte állandóan idegeskedik valamin, keveset pihen és egyre fáradtabb. Próbálok neki annyit segíteni, amennyit tudok, nem sárkánykodni és éreztetni vele, mennyire szeretem. Mert olyan szerelmes vagyok a férjembe, hogy majd' belebolondulok.
Na, végül egészen máshova lyukadtam ki, mint ahova terveztem, de most csak hagytam kifolyni az ujjaimból, ami eszembe jutott. Majd jövök valami összeszedettebb poszttal is.
Marcika egy éves kora körül letette a cumit. Iszonyú vicces volt: egyszer csak kitépte a szájából, a kezében tartva nézegette kicsit borzadó fejjel (de tényleg, az volt az arcára írva, hogy "mi a szar ez?!":D), majd eldobta. Azóta nem cumizik.
VálaszTörlés