Nyüszögés

Az ilyen hideg, nyúlós napokon igazából élni sincs kedvem, legszívesebben egy takaró alatt nyüszögnék egész nap, de hát ezt két gyerek mellett jóformán semmilyen napon nem tehetem meg.
Ha arra gondolok, hogy délután fel kell öltöztetnem Puppinát és magamat is, összerakni a babakocsit és elindulni Pupákért, a sírás kerülget.

Egyébként most hiába alszik Puppina, nekem nem lehet, mert épp a kajafutárt várom, kicsit elegem lett a heti többszöri főzésből, gondoltam, megint kipróbálom a rendelést. Amiben meg pont ezt a részét utálom, hogy nem tudom, mikor érkezik, be kell készítenem a pénzt, mert nem biztos, hogy tud visszaadni, meg kell vele dumálni, hogy ne csengessen minden nap, hanem inkább használja a kódot, ilyesmik. Vicces, mennyire nem bírom az ilyen dolgokat.

Vasárnap óta rossz a kedvem, nem vagyok valami csúcsformában. Azon a reggelen ugyanis összevesztünk M.-mel ( totál hülyeségen, megsértődtem, mert nélkülem reggeliztek meg, nekem meg fontos lenne az együtt kajálás, és rosszul esett, meg persze az is, hogy a mosatlan edény azért ott várt rám, és már elegem van, hogy minden áldott napomat mosogatással meg romeltakarítással kezdem), és hiába békültünk ki azóta, nem engedem el könnyen a dolgokat, a rossz érzés még napokig ott bújkál bennem, mint valami kis tüske, és azon kattogok, hogy mi volt a kiváltóok valójában. Hogy én úgy viselkedtem, mint egy hülye picsa, M. meg mint egy igazi seggfej. Hogy egyszer csak nálunk is el fog romlani minden, és ezek már az első jelek? Hogy mi sem leszünk kivételek? Vagy ez tök normális? Akkor miért tudok annyira dühös lenni és annyira nagyon haragudni rá, hogy legszívesebben felöltöznék, bevágnám magam mögött az ajtót és nekiindulnék a vakvilágnak?  És ő hogy tud annyira undok lenni, hogy kiabál velem,  miután végigtoltam egy hetet tök egyedül két beteg gyerekkel?

Nehezen engedek fel, tegnap este hiába kérte, a lábát sem vakargattam, mire bűnbánó kiskutya arccal belefeküdt az ölembe és elaludt. És én még mindig csak mérhetetlen fáradságot éreztem, és azt, hogy aludni akarok hosszú napokig. Ja, és egy alapos hátmasszázst is akarok.

Közben mind a két kis Muki meggyógyult, és Pupák nagyon hiányzik, hiába volt nehéz kettőjükkel, mégis szerettem, hogy itt van. Tegnap este egyébként kis utálatos volt velem, nem engedte, hogy puszilgassam, meg dögönyözzem, azt mondta, hogy hagyjál és még rugdosott is egy sort, ami tudom, hogy butaság, de kicsit fájt. Szóval, miután lezuhanyoztam, beosontam a szobájába, még nem aludt, úgyhogy odamentem hozzá, beletúrtam az orrom a hajába, megpuszilgattam és mondtam neki, hogy nagyon szeretem. "Én is nagyon. Nagyon szeretlek!" - mondta suttogva, és akkor kicsit pityeregnem kellett.

Tegnap Puppina is megérezte, hogy nincs konkurencia, és újra követelhet egy kicsit több figyelmet. Mondjuk ezt elég cukin csinálta, mert már akkor is teliszájjal vigyorgott, ha csak ránéztem, és bármeddig elviselte volna, hogy dögönyözzem, gurgulázva kacagott közben, meg sikoltozott, a pufók kis kezével simogatta az arcom, majd örömében akkorát harapott a két kis incifinci fogkezdeményével az államba, hogy attól féltem, kiszakított belőlem egy darabot.

Kipróbáltuk az etetőszéket is, miután a pihenőszék már mindenhol bébipapiban úszik, meg abban sokszor előredőlt és kiverte a kezemből a tányért meg a kanalat. Pupák ennek nem igazán örült, de cserébe ülhetett a nagy asztalnál és kapott alátétet a tányérja és párnát a popsija alá.

Nagyon várom már a jobb időt, vagy legalább azt, hogy ne essen folyton az eső, de aztán meg arra gondolok, hogy mi lett volna, ha nem tudunk elköltözni, és most a lakótelepen ülnék, az ötödik emeleten bezárva, és itt mennyivel jobb, és megis csak ezt látom, ha kinézek az ablakon:

  és csend van, meg nyugalom. 
És ezt meg akkor látom, ha felnézek a blogolásból:

 
Szóval tulajdonképpen azért minden rendben van.