True Romance

Nagyon hideg volt aznap, pedig csillagászatilag már tavaszt írtak. A lány megint késő estig dolgozott. Még mindig utálta ezt az új helyet, nem tudta megszokni az arctalanságát, ridegségét, és a kopár, isten háta mögötti gyártelepet, ahol ez a modern irodakomplexum állt. Megszólalt a telefonja. Azt a zenét játszotta, ami a fiúhoz volt társítva. "Ne hívj taxit, kócos, elmegyek érted!" - mondta kedves hangján.


Azonnal jobb kedve lett, ha hazaviszi, az még egy félórával megnyújtja az együtt töltött időt. Annyira rövidek ezek az esték, fél 12 körül esik haza ilyenkor.

Izgatottan várta a munkaidő végét. Már másfél éve együtt voltak és tobb mint egy éve össze is költöztek, de még most is pillangók repkedtek a gyomrában minden találkozás előtt.

Mielőtt felvette volna a kabátját még kiment a mosdóba, hogy pár csepp parfümöt hintsen magára és megigazítsa a sminkjét. Ellenőrizte, hogy minden kifogástalanul áll-e rajta. Szűk szoknya, tűsarkú csizma, hosszú hajzuhatag, egész jól festett, úgyhogy rámosolygott a tükörképére.

Néptelenek voltak a folyosók, ilyenkor ezen a szinten már senki nem dolgozott. A fiú kint várta a hidegben, az autó mellett állt és cigizett. Pár nappal később szokott le róla először.

"Van egy kis baj, a húgomék kimentek a Hajógyári szigetre és lerobbant az autójuk, be kellene bikázni, nem baj?" - ezzel fogadta. Nem volt baj, mert tulajdonképpen mindegy volt, hogy hol töltik az estét, csak együtt legyenek. Nem kérdezte, mit csinálnak a hét elején ilyen veszett hidegben egy szigeten.

Beült a kocsiba és mesélni kezdte a napját. A szokásos kis bosszúságokat, a napi konfliktusokat, a félelmeit, hogy hogy fog ide beilleszkedni. A fiú mindig nagyon figyelt rá, mindenhez hozzá tudott szólni, mindig segített az észrevételeivel, de most, mintha elkalandozott volna, a lány egy idő után úgy érezte, a levegőnek beszél. "Figyelsz rám egyáltalán?" - kérdezte. "Persze, ne haragudj, csak azon gondolkodom, merre menjünk" - felelte a fiú, miközben a K hídon át behajtottak a kihalt, sötét szigetre.

Milyen furcsa ilyenkor ez a hely - gondolta a lány, miközben visszaidézte azokat a nyári napokat, amiket felszabadult bulizással töltöttek itt. Mennyire más, amikor a forró éjszakákon fiatalok ezrei hömpölyögnek ezeken az utakon egy újabb koncertet vagy épp egymást keresve. Istenem, mennyiszer bolyongott ezeken az ösvényeken kint hagyva minden problémát, hányszor ugrált sikítva és eszeveszetten táncolva a színpadok előtt, hányszor próbálta megtalálni az ismerőseit, hányszor botlott bele tök véletlenül évek óta nem látott arcokba, hányszor tömött magába hot-dogot, főtt kukoricát és churrost és hányszor kereste itt a szerelmet. Míg végül, amikor már nem kereste, megtalálta a fiút. Vagy ő talált rá.

Hadas Raiss

 

És itt sétáltak kézenfogva, csókolózva napokon és éjeken át, itt feküdtek hanyatt a fűben, itt nevettek hasfájásig, itt táncoltak összesimulva kezükben egy pohár rosét egyensúlyozva...

Hirtelen letértek az útról és rázkódni kezdett az autó. "Mit csinálsz?" - kérdezte értetlenül a lány. Megálltak. Egy puszta közepén voltak a Hajógyári szigeten. "Megnézem, nincsenek-e itt" - mondta idegesen a fiú, majd kipattant az autóból - "nem jössz?" A lány ránézett a hőmérsékletkijelzőre. Mínusz 6 fok volt odakint. Nincs az a ..., nem, nem fog kiszállni, magas sarkúban van és szoknyában, beleragad a sárba. Meg a vak is látja, hogy itt nincs senki! "De hát nincsenek itt, miért nem hívod fel őket, hogy merre vannak?" - instruálta az egyelőre még meleg kocsiból.

A fiú telefonálni kezdett, fel-alá járkált a sötétben. A lány nem értette, teljesen logikátlan volt ez az egész. "Nem itt vannak, hanem egy kicsit arrébb" - szállt vissza az autóba a fiú és végre kihajtottak a pusztaságból.

Lassan mentek, de a lánynak még mindig nem volt ismerős semmi. Nyáron annyira máshogy néz ki minden. Újra megálltak. A hajókikötőnél voltak. Azon a Szigeten itt ért véget minden estéjük. Vagy kezdődött minden napjuk. Sokszor már világos volt, amikor a Batthyány téren leszálltak a hajóról. Hosszasan búcsúzkodtak, a fiú két csók között hívta, hogy aludjon nála, de a lány még nem akarta. Még nem, bármennyire is tombolt benne a vágy. Az egyik ilyen hajnalon egymásnak estek a bankautomata fülkéjében, de az utolsó pillanatban valahogy mégis leálltak. Ez akkor úgy volt tökéletes.

"Gyere, szállj már ki, mindjárt hívnak, hogy hol vannak pontosan" - kérlelte a fiú - "nézzük meg a Dunát, olyan szép!"

Nem akart undok lenni, úgyhogy összegombolta a kabátját és kiszállt a farkasordító hidegbe. Lesétáltak a mólóra, a fiú vigyázott rá, el ne essen valamiben. Azután szembefordultak és átölelte. Beszélni kezdett. Miközben beszélt, remegett. Pont mint az első Szigeten kívüli randinkon - suhant át a lány agyán. Szorosabban simult hozzá, hogy melegítsék egymást. Nagyon szép dolgokat mondott kettejükről, az érzéseiről. De a lány nem értette, miért pont most tesz ilyen gyönyörű vallomást, amikor csontrepesztő hideg van és meg kellene találniuk a fiú húgát is. Ja, és bebikázni valami autót.

Azután a fiú letérdelt és elővett valamit a zsebéből. "Leszel a feleségem?" - kérdezte. A lány még mindig nem értette. "De hol vannak a húgodék?" - nézett nagy szemekkel. És akkor végre leesett neki. Hogy a fiú előtte térdel, a kezében egy dobozkával és azt kérdezte, hogy hozzámenne-e. "Jaj, istenem igen! Igen!" - kacagta.

A fiú az ujjára húzta a gyűrűt. Nem is látta a sötétben, hogy milyen. De tudta, hogy pont olyan, amilyenre vágyott. Azután plédet, mécseseket, pezsgőspoharakat és egy üveg kölyökpezsgőt vett elő a csomagtartóból. A lány ámuldozott, hogy hogy nem vette észre, mire készül a fiú, hogy tudta ezt ilyen tökéletesen összehozni?

Leültek és összebújtak. Nézték a vizen táncoló fényeket. Hallgattak. Csókolóztak.

Már a meleg autóban ültek és hazafelé tartottak, amikor a lánynak elkezdtek folyni a könnyei.


Ma van öt éve, hogy M. megkérte a kezem. Ma is igent mondanék.