Pocs. éjsz. vol. 3-4.

Újabb pocsék éjszakákon vagyunk túl, bár a tegnapin legalább már sem porszizni, sem extra kaját készíteni nem kellett. De olyan szinten vagyok fáradt, ideges, türelmetlen és kiégett, hogy úgy érzem, egyetlen percet sem bírok tovább segítség nélkül. Pedig még hátra van másfél nap.


Nagyon aggódom Puppináért. Nem úgy tűnik, mintha javulna a dolog, pedig már több, mint egy hete tart. Csúnyán köhög, hörög a kis mellkasa és elapadhatatlanul folyik az orra. Közben jókedvű, láztalan és legtöbbször az étvágya is jó, mégis azon őrlődöm, hogy várjak szerdáig a gyerekorvosra, vagy vigyük be este az ügyeletre. Az alvókája nagyon rossz, irtó nehezen alszik el, éjszaka is sokat hánykolódik, nyöszörög, sírdogál, ha tegnap éjjel  harmincszor nem ugrottam oda a bölcsőhöz, akkor egyszer sem. Kivenni mondjuk nem kellett, kicsit simiztem a fejét vagy a hátát és visszaszendergett.

Napközben szintén alig tud aludni, iszonyú sokat kínlódik, mire sikerül neki, viszont a legkisebb zajra azonnal felriad, és így, hogy Pupák itthon van, csak akkor van csend, ha ő is alszik. (Tegnap kemény 40 percet.) Mondjuk tegnap nekem is sikerült kétszer is felébresztenem, egyszer például, amikor puszta szülői óvásból be akartam takarni.

És akkor itt kell rögzítenem, hogy szar anya vagyok. Tegnap legalábbis úgy viselkedtem Pupákkal, mint egy igazi idióta. Oké, hogy nehéz a dackorszak, oké, hogy nem hallgat semmire, oké, hogy dafke megcsinál dolgokat, amiket kérek, hogy ne, ez mégsem mentség arra, hogy olyanokat csináljak, amik után majdnem belehalok a lelkiismeretfurdalásba. Nem akarom részletezni, hogyan és mi történt, de kiabáltam vele és a saját lábamat csapkodtam tehetetlen dühömben, nyugodtan lehetett volna rólam mintázni egy gonosz boszorkányt. Igaz, hogy 2 perc múlva bocsánatot kértem és próbáltam elmagyarázni neki, hogy rettenetesen fáradt vagyok és néha a felnőttek is kiabálnak, ha rossz kedvük van, mégsem éreztem felmentve magam. Ő még csak egy két és fél éves kisfiú, én meg egy negyven éves felnőtt vagyok.

Az is igaz, hogy este Pupáknak sikerült M.-et is olyan szinten kihozni a sodrából, hogy én ilyennek talán még sosem láttam. De azért jó, ha ketten vagyunk, mert ilyenkor én nyugodt tudok maradni, M.-et elküldöm lehiggadni, Pupákot hagyom őrjöngeni egy kicsit, majd megölelgetem és megbeszéljük, miért nem szabad így viselkedni. Persze utána M. is rettenetesen érezte magát és azt mondta, valamit ki kell találnunk, hogy Pupák megértse, vannak határok. Én hirtelen csak a következetességet és határozottságot tudtam mondani. Ha bizonyos dolgokról mindig határozottan ugyanazt mondom neki, akkor azt el tudja fogadni, de ha képlékenyek a határok, akkor mindig próbálkozni fog, mert ez a "dolga" egy ekkora pupáknak. Mindenesetre nagyon nehéz most.

És mindennél jobban érzem, hogy szükségem lenne pihenésre, mert bár tegnap 10-kor elmentem lefeküdni, kb. 20 percenként ugráltam fel Puppinához, és már annyire le- és kimerültem, hogy két másodperc alatt robbanni tudok minden kis szarságon, elsírom magam azon, hogy Puppina a hajára keni a zabkását, hogy Pupák nem eszik meg semmit, hiába bűvészkedem a konyhában, hogy mivel napok óta nincs időm semmire az edényszárítóból elkezd kifolyni a víz, és pillanatok alatt őskáosz lesz a konyhában, hogy szeretnék aludni, hogy szeretnék sportolni, hogy mindenki boldogan hosszúhétvégézik én meg itt szívok, és hogy két hét hősies ellenállás után végül mégis csak beteg lettem én is.