B

Nemsokára jövök egy beszámolóval Puppináról is (legalábbis ezt tervezem), de előbb még el kell mesélnem valamit, mert szétfeszít.


Van nekem egy szégyen-listám, amelyen csupa olyan dolog sorakozik, ami miatt erősen szégyenkezem, hogy nem tudom megcsinálni. Ezek nagyon egyszerű és alapvető dolgok, talán egyszer, ha leküzdöm a szégyenérzetet, elmondom, mik szerepelnek rajta, egyébként egészen pontosan négy tétel.

Vagyis ma reggel óta már csak három. Ugyanis október 11-én 8.30-kor sikeres vizsgát tettem gépjárművezetésből. Igen, 41 évesen. Úgy gondoltam, hogy én már jogosítvány nélkül fogok meghalni, de mivel elköltöztünk a városból, és van két gyerekünk, akiket majd ilyen-olyan intézményekbe kell eljuttatnunk és hazahoznunk nap mint nap, egyszerűen nem volt opció, hogy ne tudjak vezetni.

Úgyhogy belevágtam, és rengeteget jártam vezetni és nagyon szenvedtem, és úgy éreztem, ezt nem lehet megtanulni és qrva béna vagyok, a legtehetségtelenebb sofőr az egész világon, és a legtöbb óra után bőgtem, mert nem éreztem, hogy közelítenék a célhoz, és akkor az oktatóm azt mondta, hogy már mindent tudok, csak agyban kellene még összeraknom a dolgokat, úgyhogy ő lejelentett vizsgázni. És amikor legutóbb voltam órán, még mindig nem tudtam csont nélkül tolatva parkolni, és már vezettem fejben éjjel-nappal, és oldalakat böngésztem parkolási trükkökről és videókat néztem a youtube-on, és ma hajnal 6-kor indultunk a ház elől sötétben és szakadó esőben, és tényleg azt hittem, hogy ez nem lesz meg.

És mégis. Nem tudom, kinek kellene megköszönnöm, a vizsgabiztosnak, aki nagyvonalú volt velem, az oktatómnak, aki bízott bennem és rengeteget segített, M.-nek, aki addig rágta a fülem, amíg beiratkoztam a suliba, és aki mindent megtett, hogy legyen időm, kedvem, lehetőségem minél többet gyakorolni, az anyukámnak, aki vigyázott a gyerekekre, hogy tudjak készülni, meg eleget pihenni a vizsga előtt, vagy magamnak. Azt hiszem, mindenkinek. De főleg magamnak. Mert nagyon akartam és tényleg keményen küzdöttem érte.