2013. március 29., péntek

Kétségek, bizonytalanság és persze halk boldogság


Az első trimeszter vegyes érzésekkel telt. Tudtam, hogy nem teszek jót sem magamnak, sem a babának, ha egyfolytában azon aggódom, megmarad-e, de nagyon nehéz volt elvonatkoztatnom a korábban történtektől.

Minden apró pici jelre figyeltem, próbáltam összehasonlítani, mit érzek most, mit éreztem akkor, van-e hasonlóság vagy különbség.. És közben persze elmaradt az örömhír megosztása is, ezúttal tényleg titokban akartuk tartani a terhességemet, amíg biztosat nem tudunk.

Az előzőhöz képest változtak a munkakörülményeim is, hiszen júniusban előléptettek, így ugrott a viszonylag nyugodt 9-től 17 óráig tartó munkaidőm, teljes összevisszaságban dolgoztam, a reggeles műszakom 5.30-kor kezdődött, az esti fél 11-ig tartott és újra dolgoztam hétvégén is. Féltem, hogy ez sem tesz túl jót, de nem akartam bejelenteni a munkahelyemen, mert attól tartottam ugyanúgy zajlik majd minden, mint a múltkor.

A tüneteim nem voltak vészesek, de legalább voltak, így minden émelygésnek és szédülésnek kimondhatatlanul örültünk M-mel, szedtem lelkesen a vitaminokat és reménykedtem, reménykedtem, reménykedtem, hogy most minden jól alakul.

A 9 hetes ultrahangon minden rendben volt, a picur már egészen babaformájúnak látszott és hallottuk a szívverését is, ami kissé megnyugtatott.

Közben sokat gondolkoztam azon is, hogy váltsak-e orvost, hiszen picit megingott a bizalmam benne, amikor azzal próbált megnyugtatni, hogy higgyem el, most minden rendben, a múltkor már az UH-n látszott, hogy nem fejlődik rendesen a magzat és szívhangja sem volt. Mivel az volt az első terhességem, nem tudtam, mikortól kellene hallatszani a szívhangnak, vagy hogyan kellene festenie az UH-felvételnek, ő pedig egyetlen szóval sem említette, hogy bármi gond lenne. Persze lehet, hogy nem akart rám ijeszteni, vagy esetleg úgy gondolta, rosszul határoztuk meg a fogantatás lehetséges időpontját és még fejlődhet, ebben az esetben viszont nem értettem, utólag miért mondta ezt el nekem.

Hetekig tartó tépelődés után végül mégis bizalmat szavaztam neki, hiszen már csaknem 10 éve járok hozzá, és eddig tényleg nem volt okom panaszra. Másrészt az az orvos, akihez szívesen mentem volna szülni, pont a szülés várható időpontjában 3 hetes szabadságon lesz. Szóval: maradtam.

2013. március 28., csütörtök

Nagyon várunk, válassz minket!


2012. október-november

Izgalmas lett volna, ha Amerikában jön össze a baba, de a fantasztikus és sokszínű élmények mellett elég nagy fizikai megterhelésnek is ki voltunk téve, hiszen naponta több tíz kilométert gyalogoltunk, bicikliztünk, több ezer kilométert utaztunk az USA-n belül, ráadásul homokdűne-ugratáson is voltunk, szóval nem sok esélye volt, hogy megfoganjon a pici.

Amikor visszaértünk óriási lelkesedéssel vágtunk bele újra a "projektbe" (utálom ezt a szót, mert nyilván sokkal többet jelent ennél a dolog, de most nem jut eszembe semmi jó).

Emlékszem, november elején, pár nappal az ovulációm után rátettem a kezem a hasamra, és elkezdtem beszélni a talán már megfogant babánknak, hogy mi nagyon várjuk és nagyon fogjuk szeretni, úgyhogy válasszon minket, és szülessen hozzánk. Tudom, hogy butaságnak hangzik, de annyira szerettem volna, ha akkor sikerül.

Azután a kijelölt napon nem jött meg a menstruációm, és bár megfogadtam, hogy nem fogok azonnal tesztet csinálni, mégsem bírtam ki. Akkor már éreztem hasonló tüneteket, mint az előző terhességem idején: leghatározottabban a mellfeszülést és -fájást, de apró szurkálásokat is a méhem körül.

Szóval vettem egy tesztet a gyógyszertárban, hazamentem és megcsináltam. Egyedül voltam, a szívem a torkomban dobogott, amíg vártam, hogy leteljen a kiszabott néhány perc. Remegve vettem a kezembe a kis műanyag tokot, és a kontrollcsík mellett megláttam egy második halvány vonalat is, ami fokozatosan sötétedett.

Kimondhatatlanul boldog és ijedt voltam egyszerre, hiszen amellett, hogy minden vágyam ez volt, a félelem is belém mart: mi van, ha most is tragédia lesz a vége?

Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak, hogy mondjam el M-nek, az egyik pillanatban azonnal fel akartam hívni, a másikban pedig azon gondolkoztam, előbb elmegyek orvoshoz, hogy vizsgáljon meg, minden rendben van-e.

Végül úgy döntöttem, ezt neki is tudni kell, becsomagoltam a tesztet egy szép kis dobozba, kötöttem rá egy masnit és elrejtettem. M-nek pár nappal azelőtt volt a születésnapja, és azon a hétvégén terveztük megünnepelni. Este, amikor bebújtunk az ágyba, mondtam neki, hogy van számára egy kicsit megkésett szülinapi ajándékom, amit most szeretnék odaadni, és átnyújtottam a dobozkát.

Újra sírtunk mindketten. Csak most az örömtől..

2013. március 20., szerda

Új álmok, új remények


2012. szeptember

Az amerikai út életünk legnagyobb kalandja, az eddigi legfantasztikusabb utazásom volt. Kicsit több, mint három hetet töltöttünk kint, és olyan elsöprő erővel értek minket a különböző impulzusok, hogy csordultig megteltünk élményekkel.

Mindenki azt kérdezte tőlünk, mi volt a legszebb, mi tetszett a legjobban, de ezt olyan nehéz volt megfogalmazni, mert nem volt "leg", hiszen minden az volt. Sokszor egyszerűen nem hittem el, hogy ez velünk történik, hogy mi tényleg a Niagara vízesés alatt hajókázunk, a Szabadság-szobor mellett sétálunk, a Fehér Ház ablakain nézünk be, és egy chicagói felhőkarcoló tetején fotózkodunk.

Kár, hogy akkor nem blogoltam, mert minden egyes nap után hosszan tudtam volna élménybeszámolót tartani, így utólag már nagyon nehéz lenne...

Az utazás végére helyreállt a lelki békénk és úgy éreztük, készek vagyunk rá, hogy megint belevágjunk a "baba-projektbe".

2013. március 19., kedd

Új tervek


2012. május-augusztus

Próbáltuk tovább élni az életünket. Én még sok-sok napig zokogtam magam álomba esténként, és könnyek nélkül a mai napig nem tudok beszélni a történtekről.

M. írt egy levelet a legközelebbi barátainknak, így engem megkímélt attól, hogy újra és újra el kelljen mondanom, mi történt.

A hormonjaim teljesen megbolondultak, és bár betartottuk az orvos tanácsát, amely szerint 3 hónapot várjunk, így védekeztünk, én állandóan szeretkezni akartam. Fizikailag és érzelmileg is szükségem volt M-re, jobban, mint addig bármikor.

Pár hét múlva M. felvetette, mi lenne, ha belevágnánk egy óriási utazásba, és a babára félretett pénzből elmennénk Amerikába. Nekem rokonaim élnek ott és már számtalanszor meghívtak minket, de mindig olyan elérhetetlennek tűnt a dolog.

Az én férjemnek azonban semmi nem lehetetlen: ha a fejébe vesz valamit, akkor addig tervez, kalkulál, szervez, amíg valóság nem lesz belőle.

Én eleinte vonakodtam egy kicsit, annyira távolinak tűnt az egész, de aztán rám is átragadt a lelkesedése, és tervezni kezdtük a Nagy Utazást.

Szépen összeállt minden: teszünk egy kisebb körutat, a terveink között szerepelt Detroit, a Niagara vízesés, New York, Philadelphia, Washington és Chicago.

Lefoglaltuk a jegyeket és hirtelen kézzelfoghatóvá vált: megyünk Amerikába!

Gyász


2012. május

Másnap hajnalban elbúcsúztam M-től. Nehezen engedtem el, de ő még nehezebben hagyott ott. Reggel beszéltem az orvosommal, aki megnyugtatott: nem kell bemennem a kórházba, nem fogok elvérezni, de a megbeszélt időpontban menjek be hozzá délután. Ezután fel kellett hívnom a munkahelyemet, és gyűlöltem, hogy erről kell beszélnem a főnökömnek, aki meglepően együttérző volt ugyan, de engem akkor semmi nem érdekelt.

Megérkeztek anyuék is, de nem tudtam nekik mit mondani, begubóztam a hálóba és csak feküdtem. Üres volt a fejem, üres volt a szívem, és úgy éreztem, soha többé nincs kedvem felkelni, emberek közé menni, és nem fogok tudni örülni vagy mosolyogni soha, soha, soha...

Napközben aztán kaptunk egy telefont, hogy az unokahúgom, aki 5 hónapos terhes volt, és épp Londonból látogatott haza a szüleihez, hajnalban arra ébredt, hogy elment a magzatvize. Órák óta a kórházban volt, ahol nem mondtak neki semmit, a baba pedig kétségbeesetten rugdosott a hasában. Később meg kellett szülnie a picit, aki akkor már nem élt...

Sírva próbáltuk egymást vigasztalni, de igazából semmit nem lehet ilyenkor mondani.

Délután ott ültem a sok pocakos kismama között a váróban, és bár próbáltam tartani magam, olykor megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Anyu aggódó arccal fogta a kezem.

Az orvos miután megvizsgált, elmondta, hogy spontán vetélésem volt, minden kiürült, így nincs szükség utólag beavatkozásra. Azt mondta, fizikailag nagyon gyorsan rendbe fogok jönni, a lelki részét pedig fel kell dolgoznom, és próbálkozni kell újra. A miértjeimre igazából nem volt válasz, csak az, amit mindenhol lehet olvasni: valószínűleg genetikai rendellenesség volt a háttérben, és a szervezetem elvégezte a biológiai szelektálást. Bár fájdalmas, de jobb, hogy így történt - vigasztalt az orvos. Három hónapot várjunk, aztán újra belevághatunk.

M. két nap múlva jött haza, még ott voltak anyuék, úgyhogy mindketten tartottuk magunkat. Elmesélte az utat, az élményeit, még ajándékot is hozott.

Este aztán felmentünk a hálóba és egymásra néztünk. "De hát már fényképünk is volt róla, ott növekedett a pocakodban" - mondta és egyszerre kezdtünk sírni egymást átölelve, egymás nyakát és vállát összekönnyezve.

Ez csak a mi fájdalmunk volt, gyászoltuk a meg nem született kisbabánkat.

2013. március 16., szombat

Életem legborzalmasabb éjszakája


2012. május

Éjfél körül járhatott az idő. Alig pár oldalt olvastam el a könyvből, amikor azt éreztem, mintha elpattanna bennem valami ott alul, majd elöntött a vér.

M. nevét kiáltottam kétségbeesetten, és azt sikítottam, hogy nagyon nagy baj van. Felálltam, és láttam, ahogy folyik a vér a combjaimon. "Nem akarom, ezt nem akarom!" - nyöszörögtem. Akkor már M. is ott állt mellettem, és letámogatott a fürdőszobába.

Lerogytam a kád szélére és zokogtam, kiabáltam, hogy ne, jaj istenem, ez nem lehet! M. mondta, hogy üljek rá a vécére, mert akkor már folyt belőlem a vér, de én inkább bemásztam a kádba és megnyitottam a vizet. Óriási placcsanásokkal, löketszerűen jött ki belőlem minden, miközben csak sírtam és egyfolytában azt hajtogattam, hogy ezt ne...

M. próbált megnyugtatni, nem engedte, hogy odanézzek, amikor egy-egy nagyobb darab jött ki belőlem, és eltakarított mindent, hogy ne sokkolódjak tovább.

Nem tudom, meddig ültem zokogva a kádban, azt hiszem M. húzott ki valahogy, hozott cukrot és vizet, hogy el ne ájuljak, elővett nekem tiszta fehérneműt és megkereste az elpakolt betéteimet. Kivitt a kanapéra és betakargatott.

Fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor csinálni, de nem akartam elmenni otthonról és bemenni a kórházba, ahol egy idegen ágyban kellene feküdnöm idegen emberek között.. M. megnézte, mi ilyenkor a teendő, és mivel a vérzésem erős volt, de nem extrémül erős, úgy döntöttünk, nem hívunk mentőt, hanem majd reggel beszélek az orvosommal.

M. azt mondta, nem megy sehová, nem akar itt hagyni, de hallani sem akartam róla, hiszen már le sem tudta volna mondani az utat, és mást sem lehetett volna beszervezni helyette. Ekkor felhívta a szüleimet, és megkérte őket, reggel jöjjenek el hozzánk, mert nem lenne nyugodt, ha egyedül lennék otthon.

Egy-két óra múlva visszamentünk a hálószobába, és csendesen sírdogálva vártam a reggelt, miközben pár percenként újra és újra összehúzódott a méhem, és éreztem, ahogy enyhe löketekben jön belőlem a vér...

Gyönyörű május


2012. május

Aztán beköszöntött a május..

Újabb hosszú hétvége következett, és mi szerelmesen és boldogan tervezgettük, mit csinálunk a négy nap alatt.

Elmentünk Tatára az angol parkba, ahol piknikeztünk, feküdtünk a takarón, hallgattuk a zenét, lóbáltuk a mezítlábunkat és már nem emlékszem, miken, de nagyon sokat nevettünk.

Egyik este beültünk az egyik kedvenc kávézónkba a barátainkkal, akik simogatták a picit már gömbölyödő pocakomat, és amikor hazaértünk, azt mondtam M-nek, az emberek olyan ritkán képesek értékelni a szép pillanatokat és a jelenben megélni a boldogságot, de én most boldog vagyok, és ez az egyik legszebb korszak az életemben.

Aztán elmentem a mosdóba és véres volt a bugyim. Nem nagyon, és nem is piros vér volt csak barna, de rettenetesen megijedtem. Felhívtam mindenkit, aki szóba jöhetett, és mindenki megnyugtatott: ilyen van, ez nem jelent semmi rosszat, sokszor a terhesség velejárója. Ráadásul a nőgyógyászom is azt mondta, akkor hívjam, ha esetleg darabos, piros vérzésem van.

A barna színű váladék azonban másnap is ott volt, és makacsul maradt. Próbáltam nem kétségbeesni, de volt egy szörnyű pillanatom, amikor keserves zokogás tört rám, és úgy éreztem, a kisbabánk nem fog velünk maradni..

Megszállottan gugliztam, beszéltem a sógórnőmmel, és végül nem bírtam ki és a nőgyógyászomat is felhívtam. Azt mondta, amit mindenki más is, hogy ez nem jelent rosszat, de ha engem az megnyugtat, másnap délután menjek be hozzá, megvizsgál.

Készültem tehát a következő napra, próbáltam olyan ruhát találni, amelyben még viszonylag el tudom rejteni az állapotom, hiszen a munkahelyemen még nem volt publikus a terhességem. Egyik ruhát a másik után vettem elő a szekrényből, de szinte mindegyikben óriásinak látszott a hasam, ami fel volt puffadva és egyre nehezebbnek éreztem..

Közben M. is pakolászott, hajnalban indult a reptérre, külföldre utazott egy fontos munka miatt, és mindketten örültünk ennek a lehetőségnek, mert úgy éreztük, ez nagy előrelépés a munkahelyén.

Hajat mostam, szépítkeztem még egy sort a fürdőszobában, majd bekucorodtam a félig már szendergő M. mellé az ágyba a könyvemmel..

2013. március 15., péntek

Csodaszép tavasz

2012. március-április

Az elkövetkező időszak  - a munkahelyemen történt egy-két csörtét leszámítva - csodás volt. Természetesen nem tudtam magamban tartani a hírt: bár nem kürtöltem világgá, de a barátainknak, családunknak szinte azonnal elmondtuk.

Mondjuk valahol bizarr volt, hogy a főnököm előbb tudta meg, mint az anyukám, ugyanis akkor pont egy olyan pozícióban dolgoztam, ami bár nem jelentette a szakma csúcsát, de a magánéletem szempontjából annál fontosabb volt, hiszen fix munkaidőben dolgoztam, és nem kellett hétvégén sem ügyelnem. Ezt akarták pont akkor felrúgni, amikor megtudtam, hogy babát várok. Így kénytelen voltam időpontot kérni a főnökömtől és elmondani neki, mi a helyzet, kérve, hadd maradjak a jelenlegi beosztásomban. A reakciója számomra teljesen döbbenetes volt, azt mondta, előbb bizonyítsam be, hogy tényleg terhes vagyok.

Azonnal bejelentkeztem a nőgyógyászhoz, hogy egyrészt tudjak igazolást vinni a munkahelyemre, másrészt megtudjam, minden rendben van-e.

Az ultrahangképen szív alakú volt a petezsákom, benne egy apró fehérség jelezte, ott fejlődik a mi kis embriónk.

Dokumentáltam tehát a munkahelyemen, hogy állításomnak megfelelően valóban terhes vagyok, maradhatott a kényelmes beosztás, én pedig örülhettem tovább.

Megnőtt az étvágyam, reggelente habzsoltam a kakaós csigákat és örömmel vettem tudomásul, hogy az érzékeny ciciken  és az állandó ehetnéken kívül semmilyen kellemetlen tünetem nincsen.

Elkészült a 7 hetes ultrahang felvétel is, amin már egy hosszabb pálcika jelezte, majdnem 1 cm-es a mi picurkánk.

Közben csodaszép volt a tavasz, M-mel jobban szerettük egymást, mint valaha és kiszámoltam, hogy novemberre már szülők leszünk..

A teszt

2012. március

Mivel az előző két hónapban összevissza jött meg - a februári ciklusom konkrétan 4 napot késett - így csak csendben mertem reménykedni, amikor újra négy napos késésben voltam. A melleim hirtelen érzékenyek lettek, és fura szurkálásokat éreztem ott lent.

Éppen négynapos ünnepi hétvége volt csütörtöktől vasárnapig. Mindent gondosan elterveztem. M. pénteken dolgozik, így akkor le tudok menni a gyógyszertárba, veszek tesztet, és ha pozitív, akkor rittyentek egy gyertyafényes vacsorát, veszek valami bolondos ajándékot, ami a babára utal, és ünnepélyes keretek között bejelentem neki a hírt.

Teljesen másképp történt minden.

Csütörtökön napsütéses tavaszi nap volt, így elhatároztuk, hogy kimegyünk a Római-partra. Élveztem, hogy átmeneti kabátot és balerinacipőt vehetek fel végre, előhalásztam a napszemüvegem és már indultunk is.

Emlékszem, sült kolbászt ettünk és palacsintát, hozzá egy kis fröccsöt, azután pedig sétáltunk, majd leültünk egy stégre, hagytuk, hogy cirógasson minket a nap és összesimulva bámultuk a vizet..

Már a nyelvemen volt, hogy kibököm: "Azt hiszem, terhes vagyok!", de végül nagy nehezen magamban tartottam.

Hazafelé azonban nem bírtam tovább, és rábeszéltem M.-t, menjünk be egy bevásárlóközpontba, mert vennem kellene pár dolgot. Elküldtem nézelődni, én pedig bevetettem magam a DM-be és gyorsan vásároltam két terhességi tesztet.

Otthon egyenesen a fürdőszobába mentem, és azonnal megcsináltam az egyiket. Pár másodperc múlva két határozott rózsaszín csíkkal szemeztem. Belenéztem a tükörbe és áthullámzott rajtam egy hihetetlen boldog érzés: "Anyuka leszek!", és folyni kezdtek a könnyeim..

Kirohantam M.-hez, aki épp a számítógép előtt ült, átöleltem és csak zokogtam, mert egyetlen szót sem tudtam kinyögni. M. nagyon megijedt, nem tudta, mi a baj, csak percek múlva tudtam megszólalni: "Kicsim, kisbabánk lesz!"


Új élet

2012. február

Tavaly februárban megszületett a sógoromék második kislánya. A pici világra jöttének másnapján már bementünk a kórházba, és én is a karjaimba vehettem a gyönyörűséges kis csomagot. Amit akkor éreztem, az egyszerűen szép volt. Az egész bensőm beleremegett abba, mennyire vágyom rá, hogy én is anya legyek...

2011. szeptemberében volt az esküvőnk, M. másfél év után kérte meg a kezem, és én boldogan igent mondtam, mert már rég nem volt kérdés, vele szeretném leélni az életem.

Mivel akkor hagytam abba a fogamzásgátló szedését, az orvosom azt javasolta, várjunk 3 hónapot, mielőtt elkezdenénk próbálkozni a babával. Hallgattunk rá, bár én már legszívesebben a nászúton mindent beleadtam volna.

Aggódtam kicsit a korom miatt, hiszen 36 évesen mentem férjhez, és még soha nem voltam terhes, így azt sem tudtam, sikerülni fog-e egyáltalán, vagy most kell majd azzal szembesülnöm, hogy nem lehet kisbabám.

Szóval 2012 februárjában két sikertelen "kísérleten" voltunk túl. Csalódott voltam, de nem elkeseredett.

És akkor megérkezett ez a kisbaba, a karomba fogtam, és aznap éjjel én is megfogantam..