Gyermekágy - kórházi napok

2013. július 12. 16.05 után

Miután Ábelt rátették a hasamra és picit simogathattam, meg szeretgethettem, elvitték rendbe tenni és felöltöztetni, M. pedig ment vele, fotózott és videózott. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi milyen sorrendben követte egymást, de közben valamikor megszületett a méhlepény is, nem fájt különösebben, csak egy kicsit kellemetlen volt, ahogy Zsuzsa megnyomkodta a hasam. A lepény már kicsit meszesedett, valószínűleg ezért is indult mintegy két héttel korábban a szülés a kiírt időpontnál.

Az orvos összevarrt, ez egyáltalán nem fájt, majd jött egy nővér, aki meleg vízzel lemosdatott és tiszta fehérneműt adott rám, ami rettenetesen jólesett. A szülőszobán elvileg két órát lehettünk volna, de mint említettem korábban, nagyüzem volt, így kb. egy-másfél óra után hoztak egy tolószéket, M-et megkérték, hogy pakolja össze a cuccaimat, és elindultunk a gyermekágyas osztályra.

Lassan rohanó napok

Mióta megszületett Ábel minden nap tudtam volna miről írni, mert egy eddig általam teljesen ismeretlen világba csöppentem. A napjaink ugyanolyanok és mégis mindegyik más, mert mindig történik valami új, a kismuki állandóan változik, egyre nagyobb, egyre ügyesebb, egyre értelmesebb és egyre kommunikatívabb.

Kár, hogy nincs időm pontról pontra megírni ezeket az apró változásokat, mert jó lenne rá emlékezni, de azért megpróbálom összefoglalni, eddig mi történt velünk...

Így történt

2013. július 12., péntek

Hajnalban, fél 5-kor arra ébredek, hogy valami lassan bugyog a lábam között. Mozdulatlanul fekszem és próbálom kitalálni, mi lehet az. Az elmúlt két nap minden reggele hozott valami furcsát, távozott a nyákdugó, és az is hasonló érzés volt. Ez most mégis valami más. Átfut a fejemen, hogy talán ma szülök? Olyan hihetetlennek tűnik még most is..

Megérkezett

Tegnap délutàn 16.05-kor megérkezett a kisfiunk, 2900 grammal és 51 cm-esen.  Szerintem egyszerűen tökéletes. A szülés egy fájdalmas-gyönyörű élmény, de arról majd később.

Finisben (?)

Miután betöltöttem a 36. hetet is, hétfőre volt megbeszélve az első találkozó a szülésznőmmel. Korán reggel keltünk, mert úgy terveztem, a találka előtt megcsináltatom az utolsó labort is. Mikor odaértünk, furcsán nyugodtnak és csendesnek tűnt minden, és vissza is pattantunk a labor bejáratáról, kiderült, Semmelweis-nap van, így munkaszüneti napnak megfelelő munkarend volt.

Inkább befelé figyelek

Amikor elkezdtem írni a blogot, úgy terveztem, leírok minden apró-cseprő dolgot a terhességemről, hogy majd emlékezzek rá, milyen volt, miket éreztem, milyen tüneteim voltak, most mégis több nap, sőt hét is eltelik, mire összehozok egy-egy posztot.

Mert az az igazság, hogy inkább befelé figyelek, egyfajta csendes, nyugodt kiegyensúlyozottságban élek, próbálom elképzelni a kismukit, a szülést, az életünket, miután megérkezett. Próbálok szembenézni a félelmeimmel, sokat beszélgetünk M-mel és sokat olvasgatok a témában.

Álmok és félelmek

A minap azt álmodtam, hogy megszültem a kisfiam, de magára a szülésre egyáltalán nem emlékeztem, de még arra sem, hogy természetes úton, vagy császárral született. A kórházban többször is meg akartam szoptatni a picit, de mindig kiköpte a cicim.

32. hét - Búcsú

Az utolsó hetemet töltöm a munkahelyemen, soha nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, de egy egészen kicsit sajnálom, hogy vége.

Intim részek

Igazi hülye picsás bejegyzés következik, de nekem ezek a dolgok is hozzátartoznak a hétköznapokhoz.

Nyűgös hétvége

Eléggé megviselt a hétvége, igaz, hogy ez volt az utolsó munkával töltött hétvégém, de én magam sem gondoltam, hogy így ki fogok purcanni a végére.

Hello, harmadik trimeszter!

Hihetetlen, hogy repül az idő! Betöltöttem a 30. hetet is, immár két hete benne járok a harmadik trimeszterben.


Csütörtökön voltam orvosnál, pénteken védőnőnél, és mind a ketten mindent a legnagyobb rendben találtak. Az orvos megvizsgálta kis Gandalfot, megint szépen gyarapodott, már 1630 grammot nyom, az értékei alapján pedig 1-3 héttel nagyobb a kis társainál. A feje most nem nőtt olyan nagyot, úgyhogy kezdek megnyugodni, hogy talán mégis ki fog férni valahogy...

Folytatódott a horror(szomszéd)sztori

Eltelt egy hét viszonylagos csendességben, nyugalomban, és kezdtünk megnyugodni, hogy azért mégsem olyan elvetemült emberek az új szomszédaink, lám, értettek a szép szóból, még el is szégyelltem magam, hogy mindenféle rosszakat gondoltam róluk. Azért az az irdatlan rendetlenség és kosz néha még kísértett...

Bunkó, bunkóbb, legbunkóbb...

Már hetek óta fogalmazgatok egy posztot erről. A kommentek mindent elmondanak a jelenségről. Komolyan mondom én ezt nem akarom elhinni, pedig velem is nap, mint nap megtörténik.

Hétköznapi csodák, csodás hétköznapok

Van egy baráti házaspár, akiket M. révén ismertem meg rögtön a kapcsolatunk legelején, és egyből megszerettem őket. Kedves, édes jó humorú emberek és nagyon szeretik egymást. Körülbelül 4-5 éve házasok, és rögtön az esküvő után elkezdtek próbálkozni, hogy J. teherbe essen, ekkor kezdődött az ő kálváriájuk.

Jó szomszéd, rossz szomszéd

Azt hiszem, nekem eddig szerencsém volt a szomszédjaimmal. És itt most nem arra gondolok, hogy életre szóló barátságokat kötöttem a mellettem élőkkel, vagy mindig viszek nekik a sütikből kóstolót, de soha, semmi különösebb problémám nem volt velük, kölcsönös tisztelet és mosolygás, egy-két udvarias eszmecsere, a gyerekekkel néha ennél picit több, mert valahogy velük könnyebben kommunikálok.

Szóval soha nem kopogtattam még seprűnyéllel a falon, hozzánk sem jöttek még reklamálni az utóbbi 2-3 évben elég gyakori felújításaink miatt sem, óriási partikat nem szoktunk rendezni, így normálisan élünk együtt a minket körülvevő normális emberekkel.

Eddig.

Boldognak lenni és félni

Miután betöltöttem a 26. hetet, az egyik fotós barátunk megkért, hadd csináljon rólunk egy sorozatot, így részt vettünk egy kismama-kispapa fotózáson, amit mind a ketten (hárman) nagyon élveztünk. Kicsit úgy éreztük, kárpótolva lettünk az esküvői és jegyesfotózásért, ami csapnivalóan sikerült, az esküvőn például alig készült olyan kép, amin tetszenék magamnak. Ezeken viszont látszik, hogy hogyan érzünk egymás és a kis Gandalf iránt, és olyan szívmelengető az egész.

Sugar, sugar

A 25. héten volt esedékes a cukorterheléses vizsgálat, amit szerencsére a Szent Istvánban igen humánusan oldanak meg: először egy úgynevezett "próbareggelit" kell csinálni, ami abból áll, hogy reggel az ember megeszik másfél zsömlét és egy deci tejet, majd pontosan egy óra múlva leveszik a vért. Ha az értékek nem megfelelőek, akkor küld tovább az orvos a cukoroldatos terheléses vizsgálatra, ahol kiderül, fennáll-e a terhességi diabétesz.

Ficánka

2. trimeszter


A napok hihetetlenül gyorsan teltek egymás után a második trimeszterben, és én személy szerint alá tudok támasztani minden olyan állítást, hogy ez a terhesség legklasszabb része.

Töke van a lányunknak!

18. heti kötelező genetikai ultrahang

Mivel a 12. heti UH tök jó élmény volt mindkettőnknek, úgy döntöttünk, a 18. hetit is az Istenhegyin csináltatjuk, ugyanannál az orvosnál.

A betegségtől még kicsit elgyengülve, izgatottan és aggódva készültem a vizsgálatra, hiszen mindig van min aggódni, akkor éppen azon, hogy megfelelően kifejlődtek-e a kis Gandalf szervei, és egyáltalán, működik-e minden úgy, ahogy kell.

A gonosz vírus

17. hét

Alighogy elkészültünk a fürdőszobával beteg lettem.

Akkor volt az influenzaszezon, mindenki köhögött, tüsszögött, és rettegtem, mert semmiképp nem akartam összeszedni valami nyavalyát. Persze számomra az sem tűnt kivitelezhető megoldásnak, hogy akkor hetekig otthon maradok, amíg ki nem tavaszodik, így naponta 2-3 órát békávéztam, és időnként beteg emberek között kellett ücsörögnöm az irodában is.

És hiába volt minden. Hiába fertőtlenítettem állandóan a klaviatúrát, az egeret, az asztalt, a kezemet, hiába húztam a sálamat az arcom elé, valahol mégiscsak összeszedtem egy vírust. Egy szerdai napon úgy ébredtem, nem vagyok jól, pedig előző este még semmim sem fájt. Pont szabadnapos voltam, gondoltam, estére kipihenem magam, de egyre csak rosszabb lett.

Lázat mértem, de alig kúszott 37 fölé, bár én ettől is megijedtem, mert soha, de soha nem szokott még csak hőemelkedésem sem lenni. Este már 38,8 volt, rémülten gugliztam, a legtöbb helyen azt írták, a megfázás nem gond, na de a láz, azt csillapítani kell.

A gyógymódok viszont homlokegyenest ellentmondásosak voltak: vegyél be aszpirint, jaj, aszpirint semmiképpen sem, szedjél paracetamolt, jaj, paracetamol az árt, inkább homeopátia, a homeopátia semmit nem ér... stb. Fájó fejem még jobban zúgott a zagyva információáradattól, ráadásul ezeket megfűszerezték a rémsztorik vetélésről, szövődményekről, borzalmas következményekről.

Úgyhogy végül biztos, ami tuti alapon felhívtam az orvosom, és megérdeklődtem, mitévő legyek. A válasz egyszerű volt: pihenés, fekvés, méz, citrom és lándzsás útifű szirup.

Iszonyatosan megszenvedtem a következő 8 napban, hiszen az ilyen betegségek eddig jóformán le sem vertek a lábamról, bekaptam pár bogyót, megittam egy-két Neocitrant, csöpögtettem az orromba, és 3-4 nap alatt túl is voltam a nehezén.

Most viszont azt éreztem, soha nem leszek jobban, orrcsepp nélkül nem kaptam levegőt, a sós tengeri oldat szinte semmit nem ért, nem tudtam aludni, csak ülve szundikálni, és mindenem fájt. Ráadásul aggódtam picimuki miatt is, bárhogy próbáltam nyugtatni magam, hogy ő ebből semmit nem érez...

Persze két hét alatt azért így is meggyógyultam, de ezt az "élményt" azért szívesen kihagytam volna egyébként boldog várandósságom napjai közül.

Gömbölyödés, aggodalmak, fészekrakás

14-17. hét

Valahogy felcsaltuk anyuékat hozzánk, aztán elindítottuk a videót, amin Gandalf produkálta magát. Anyukám könnyes szemmel csak annyit kérdezett: "A tiétek?", mire megnyugtattuk, hogy igen és nem kölcsönkértük valakitől a dvd-t.

A 14. héttől már nem nagyon tudtam takargatni az állapotom, elég vékony testalkatú vagyok, így látványosan gömbölyödni kezdett a pocakom. Nem tudtam, a munkahelyemen hogyan mondjam el a kollégáimnak (persze, akikkel jóban voltam, azoknak már elmeséltem), így egynek elmondtam, gondoltam, a hír úgyis elterjed gyorsan. Aztán apránként rácsodálkozott mindenki, volt, aki gratulált, volt, aki örült, és volt, aki sehogy sem reagált.

Közben egyre többen állítottak meg a folyosón, kérdezgettek, hogy mikor érkezik, fiú lesz-e vagy lány, és úgy általában, rengeteg kedvességet kaptam. Az állandó aggódást felváltotta egy általános jó érzés: szeretek kismama lenni és élvezem, hogy terhes vagyok.

Azért az aggódás sem múlt el nyomtalanul: napokig rémületben éltem, amikor úgy éreztem, kezd elnehezedni a hasam, és amikor például felveszem a nadrágom belenyilallgat a fájdalom. Megijedtem, hogy ez ugyanaz a nehezedés, amit a vetélés előtt éreztem, 5 percenként ellenőriztem a fehérneműm, nincs-e baj, de soha nem láttam semmi baljósat. A nőgyógyászom pedig a következő kontrollon elmagyarázta, hogy nyúlnak a szalagok, változnak az izmok, a méhem és a kismuki folyamatosan nő, így természetes, hogy ezeket a változásokat megérzem. Másrészt vékony vagyok, vékony a hasfalam is, ezért is lehet olykor érzékenyebb, másrészt viszont, mondta, így például előbb érezhetem a pici mozgását. (És ez valóban így volt, már nagyon korán éreztem a kis buborékokat és pillangószárny verdeséseket, de sokáig nem voltam benne biztos, hogy ezek azok-e vagy csak bélmozgások.)

Időközben még átestünk egy durva fürdőszoba felújításon is, amit ugyan a hátam közepére nem kívántam, de az eredmény miatt megérte. Már csak a babaszoba van hátra.

Kombinált teszt

2013. január


Az első igazi boldog megkönnyebbülés a 12. heti kombinált teszt után jött. De ez sem volt egyszerű.

Annak rendje és módja szerint kértem időpontot a géndiagnosztikai központban (a dokim az Istenhegyit javasolta, mert ott még állítólag nem született fals eredmény), és izgatottan vártuk a vizsgálat napját.

Persze nem bírtam ki, hogy előző nap ne keresgéljek a gugliban, és megfagyott bennem a vér a találatok láttán. Először is azt írták, 35 év felett szinte mindig pozitív a teszt eredménye, ezért el fognak küldeni magzatvíz mintavételre, amitől rettegtem. Teljesen kétségbeestem, hogy micsoda kockázatos dolog teherbe esni 35 fölött, és cseppet sem nyugodtan érkeztem a központba.

Ott először is vért vettek tőlem, egy kedves, cserfes nővér, aki úgy elterelte a figyelmem, hogy nem is éreztem semmit. Azután a szonográfus következett, aki bár elsőre emlékeztetett minket egy jókedvű hentesre, meglepően finoman és kedvesen vizsgált meg.

Felfeküdtem az asztalra, rámkenték a zselét, és a monitoron egy kissebb fajta csodát láttunk. Ott ugrált és fickándozott a mi picurkánk, aki nagyon mozgékony és élénk volt, és mintha csak nekünk produkálta volna magát, hihetetlen kunsztokat csinált. Szorítottam M. kezét, mosolyogtam, folyt a könnyem, és nem akartam elhinni, hogy ez a mini emberke bennem ugrándozik.

Az orvos végtelen türelemmel méricskélte a kis Gandalfot (ekkor még ez volt a bébi munkaneve), és elégedetten kommentálta az eredményeket. Végül közölte, ha csak a véreredmények nem dolgoznak nagyon ellenünk, itt bizony minden a legnagyobb rendben lesz, mert a magzat értékei kitűnőek. Kaptunk fotókat és dvd-t, és fülig érő szájjal távoztunk.

A véreredmény elkészültéig még másfél óránk volt, amit nem lett volna kötelező ott helyben megvárnunk, de úgy döntöttünk, azonnal tudni akarjuk. Amint megjöttek az eredmények, szólított minket egy genetikus, aki részletesen elmagyarázta, mi mit jelent, mekkorák a kockázati tényezők, míg végül azt mondta, a leletek alapján nem javasol további lépéseket.

Azon a napon madarat lehetett volna velem fogatni, és elhatároztuk, most már elmondjuk a családnak is: kisbabát várunk.

Kétségek, bizonytalanság és persze halk boldogság

Az első trimeszter vegyes érzésekkel telt. Tudtam, hogy nem teszek jót sem magamnak, sem a babának, ha egyfolytában azon aggódom, megmarad-e, de nagyon nehéz volt elvonatkoztatnom a korábban történtektől.

Minden apró pici jelre figyeltem, próbáltam összehasonlítani, mit érzek most, mit éreztem akkor, van-e hasonlóság vagy különbség.. És közben persze elmaradt az örömhír megosztása is, ezúttal tényleg titokban akartuk tartani a terhességemet, amíg biztosat nem tudunk.

Az előzőhöz képest változtak a munkakörülményeim is, hiszen júniusban előléptettek, így ugrott a viszonylag nyugodt 9-től 17 óráig tartó munkaidőm, teljes összevisszaságban dolgoztam, a reggeles műszakom 5.30-kor kezdődött, az esti fél 11-ig tartott és újra dolgoztam hétvégén is. Féltem, hogy ez sem tesz túl jót, de nem akartam bejelenteni a munkahelyemen, mert attól tartottam ugyanúgy zajlik majd minden, mint a múltkor.

A tüneteim nem voltak vészesek, de legalább voltak, így minden émelygésnek és szédülésnek kimondhatatlanul örültünk M-mel, szedtem lelkesen a vitaminokat és reménykedtem, reménykedtem, reménykedtem, hogy most minden jól alakul.

A 9 hetes ultrahangon minden rendben volt, a picur már egészen babaformájúnak látszott és hallottuk a szívverését is, ami kissé megnyugtatott.

Közben sokat gondolkoztam azon is, hogy váltsak-e orvost, hiszen picit megingott a bizalmam benne, amikor azzal próbált megnyugtatni, hogy higgyem el, most minden rendben, a múltkor már az UH-n látszott, hogy nem fejlődik rendesen a magzat és szívhangja sem volt. Mivel az volt az első terhességem, nem tudtam, mikortól kellene hallatszani a szívhangnak, vagy hogyan kellene festenie az UH-felvételnek, ő pedig egyetlen szóval sem említette, hogy bármi gond lenne. Persze lehet, hogy nem akart rám ijeszteni, vagy esetleg úgy gondolta, rosszul határoztuk meg a fogantatás lehetséges időpontját és még fejlődhet, ebben az esetben viszont nem értettem, utólag miért mondta ezt el nekem.

Hetekig tartó tépelődés után végül mégis bizalmat szavaztam neki, hiszen már csaknem 10 éve járok hozzá, és eddig tényleg nem volt okom panaszra. Másrészt az az orvos, akihez szívesen mentem volna szülni, pont a szülés várható időpontjában 3 hetes szabadságon lesz. Szóval: maradtam.

Nagyon várunk, válassz minket!

2012. október-november

Izgalmas lett volna, ha Amerikában jön össze a baba, de a fantasztikus és sokszínű élmények mellett elég nagy fizikai megterhelésnek is ki voltunk téve, hiszen naponta több tíz kilométert gyalogoltunk, bicikliztünk, több ezer kilométert utaztunk az USA-n belül, ráadásul homokdűne-ugratáson is voltunk, szóval nem sok esélye volt, hogy megfoganjon a pici.

Amikor visszaértünk óriási lelkesedéssel vágtunk bele újra a "projektbe" (utálom ezt a szót, mert nyilván sokkal többet jelent ennél a dolog, de most nem jut eszembe semmi jó).

Emlékszem, november elején, pár nappal az ovulációm után rátettem a kezem a hasamra, és elkezdtem beszélni a talán már megfogant babánknak, hogy mi nagyon várjuk és nagyon fogjuk szeretni, úgyhogy válasszon minket, és szülessen hozzánk. Tudom, hogy butaságnak hangzik, de annyira szerettem volna, ha akkor sikerül.

Azután a kijelölt napon nem jött meg a menstruációm, és bár megfogadtam, hogy nem fogok azonnal tesztet csinálni, mégsem bírtam ki. Akkor már éreztem hasonló tüneteket, mint az előző terhességem idején: leghatározottabban a mellfeszülést és -fájást, de apró szurkálásokat is a méhem körül.

Szóval vettem egy tesztet a gyógyszertárban, hazamentem és megcsináltam. Egyedül voltam, a szívem a torkomban dobogott, amíg vártam, hogy leteljen a kiszabott néhány perc. Remegve vettem a kezembe a kis műanyag tokot, és a kontrollcsík mellett megláttam egy második halvány vonalat is, ami fokozatosan sötétedett.

Kimondhatatlanul boldog és ijedt voltam egyszerre, hiszen amellett, hogy minden vágyam ez volt, a félelem is belém mart: mi van, ha most is tragédia lesz a vége?

Hirtelen nem is tudtam, mit csináljak, hogy mondjam el M-nek, az egyik pillanatban azonnal fel akartam hívni, a másikban pedig azon gondolkoztam, előbb elmegyek orvoshoz, hogy vizsgáljon meg, minden rendben van-e.

Végül úgy döntöttem, ezt neki is tudni kell, becsomagoltam a tesztet egy szép kis dobozba, kötöttem rá egy masnit és elrejtettem. M-nek pár nappal azelőtt volt a születésnapja, és azon a hétvégén terveztük megünnepelni. Este, amikor bebújtunk az ágyba, mondtam neki, hogy van számára egy kicsit megkésett szülinapi ajándékom, amit most szeretnék odaadni, és átnyújtottam a dobozkát.

Újra sírtunk mindketten. Csak most az örömtől..

Új álmok, új remények

2012. szeptember

Az amerikai út életünk legnagyobb kalandja, az eddigi legfantasztikusabb utazásom volt. Kicsit több, mint három hetet töltöttünk kint, és olyan elsöprő erővel értek minket a különböző impulzusok, hogy csordultig megteltünk élményekkel.

Mindenki azt kérdezte tőlünk, mi volt a legszebb, mi tetszett a legjobban, de ezt olyan nehéz volt megfogalmazni, mert nem volt "leg", hiszen minden az volt. Sokszor egyszerűen nem hittem el, hogy ez velünk történik, hogy mi tényleg a Niagara vízesés alatt hajókázunk, a Szabadság-szobor mellett sétálunk, a Fehér Ház ablakain nézünk be, és egy chicagói felhőkarcoló tetején fotózkodunk.

Kár, hogy akkor nem blogoltam, mert minden egyes nap után hosszan tudtam volna élménybeszámolót tartani, így utólag már nagyon nehéz lenne...

Az utazás végére helyreállt a lelki békénk és úgy éreztük, készek vagyunk rá, hogy megint belevágjunk a "baba-projektbe".

Új tervek

2012. május-augusztus

Próbáltuk tovább élni az életünket. Én még sok-sok napig zokogtam magam álomba esténként, és könnyek nélkül a mai napig nem tudok beszélni a történtekről.

M. írt egy levelet a legközelebbi barátainknak, így engem megkímélt attól, hogy újra és újra el kelljen mondanom, mi történt.

A hormonjaim teljesen megbolondultak, és bár betartottuk az orvos tanácsát, amely szerint 3 hónapot várjunk, így védekeztünk, én állandóan szeretkezni akartam. Fizikailag és érzelmileg is szükségem volt M-re, jobban, mint addig bármikor.

Pár hét múlva M. felvetette, mi lenne, ha belevágnánk egy óriási utazásba, és a babára félretett pénzből elmennénk Amerikába. Nekem rokonaim élnek ott és már számtalanszor meghívtak minket, de mindig olyan elérhetetlennek tűnt a dolog.

Az én férjemnek azonban semmi nem lehetetlen: ha a fejébe vesz valamit, akkor addig tervez, kalkulál, szervez, amíg valóság nem lesz belőle.

Én eleinte vonakodtam egy kicsit, annyira távolinak tűnt az egész, de aztán rám is átragadt a lelkesedése, és tervezni kezdtük a Nagy Utazást.

Szépen összeállt minden: teszünk egy kisebb körutat, a terveink között szerepelt Detroit, a Niagara vízesés, New York, Philadelphia, Washington és Chicago.

Lefoglaltuk a jegyeket és hirtelen kézzelfoghatóvá vált: megyünk Amerikába!

Gyász

2012. május

Másnap hajnalban elbúcsúztam M-től. Nehezen engedtem el, de ő még nehezebben hagyott ott. Reggel beszéltem az orvosommal, aki megnyugtatott: nem kell bemennem a kórházba, nem fogok elvérezni, de a megbeszélt időpontban menjek be hozzá délután. Ezután fel kellett hívnom a munkahelyemet, és gyűlöltem, hogy erről kell beszélnem a főnökömnek, aki meglepően együttérző volt ugyan, de engem akkor semmi nem érdekelt.

Megérkeztek anyuék is, de nem tudtam nekik mit mondani, begubóztam a hálóba és csak feküdtem. Üres volt a fejem, üres volt a szívem, és úgy éreztem, soha többé nincs kedvem felkelni, emberek közé menni, és nem fogok tudni örülni vagy mosolyogni soha, soha, soha...

Napközben aztán kaptunk egy telefont, hogy az unokahúgom, aki 5 hónapos terhes volt, és épp Londonból látogatott haza a szüleihez, hajnalban arra ébredt, hogy elment a magzatvize. Órák óta a kórházban volt, ahol nem mondtak neki semmit, a baba pedig kétségbeesetten rugdosott a hasában. Később meg kellett szülnie a picit, aki akkor már nem élt...

Sírva próbáltuk egymást vigasztalni, de igazából semmit nem lehet ilyenkor mondani.

Délután ott ültem a sok pocakos kismama között a váróban, és bár próbáltam tartani magam, olykor megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Anyu aggódó arccal fogta a kezem.

Az orvos miután megvizsgált, elmondta, hogy spontán vetélésem volt, minden kiürült, így nincs szükség utólag beavatkozásra. Azt mondta, fizikailag nagyon gyorsan rendbe fogok jönni, a lelki részét pedig fel kell dolgoznom, és próbálkozni kell újra. A miértjeimre igazából nem volt válasz, csak az, amit mindenhol lehet olvasni: valószínűleg genetikai rendellenesség volt a háttérben, és a szervezetem elvégezte a biológiai szelektálást. Bár fájdalmas, de jobb, hogy így történt - vigasztalt az orvos. Három hónapot várjunk, aztán újra belevághatunk.

M. két nap múlva jött haza, még ott voltak anyuék, úgyhogy mindketten tartottuk magunkat. Elmesélte az utat, az élményeit, még ajándékot is hozott.

Este aztán felmentünk a hálóba és egymásra néztünk. "De hát már fényképünk is volt róla, ott növekedett a pocakodban" - mondta és egyszerre kezdtünk sírni egymást átölelve, egymás nyakát és vállát összekönnyezve.

Ez csak a mi fájdalmunk volt, gyászoltuk a meg nem született kisbabánkat.

Életem legborzalmasabb éjszakája

2012. május

Éjfél körül járhatott az idő. Alig pár oldalt olvastam el a könyvből, amikor azt éreztem, mintha elpattanna bennem valami ott alul, majd elöntött a vér.

M. nevét kiáltottam kétségbeesetten, és azt sikítottam, hogy nagyon nagy baj van. Felálltam, és láttam, ahogy folyik a vér a combjaimon. "Nem akarom, ezt nem akarom!" - nyöszörögtem. Akkor már M. is ott állt mellettem, és letámogatott a fürdőszobába.

Lerogytam a kád szélére és zokogtam, kiabáltam, hogy ne, jaj istenem, ez nem lehet! M. mondta, hogy üljek rá a vécére, mert akkor már folyt belőlem a vér, de én inkább bemásztam a kádba és megnyitottam a vizet. Óriási placcsanásokkal, löketszerűen jött ki belőlem minden, miközben csak sírtam és egyfolytában azt hajtogattam, hogy ezt ne...

M. próbált megnyugtatni, nem engedte, hogy odanézzek, amikor egy-egy nagyobb darab jött ki belőlem, és eltakarított mindent, hogy ne sokkolódjak tovább.

Nem tudom, meddig ültem zokogva a kádban, azt hiszem M. húzott ki valahogy, hozott cukrot és vizet, hogy el ne ájuljak, elővett nekem tiszta fehérneműt és megkereste az elpakolt betéteimet. Kivitt a kanapéra és betakargatott.

Fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor csinálni, de nem akartam elmenni otthonról és bemenni a kórházba, ahol egy idegen ágyban kellene feküdnöm idegen emberek között.. M. megnézte, mi ilyenkor a teendő, és mivel a vérzésem erős volt, de nem extrémül erős, úgy döntöttünk, nem hívunk mentőt, hanem majd reggel beszélek az orvosommal.

M. azt mondta, nem megy sehová, nem akar itt hagyni, de hallani sem akartam róla, hiszen már le sem tudta volna mondani az utat, és mást sem lehetett volna beszervezni helyette. Ekkor felhívta a szüleimet, és megkérte őket, reggel jöjjenek el hozzánk, mert nem lenne nyugodt, ha egyedül lennék otthon.

Egy-két óra múlva visszamentünk a hálószobába, és csendesen sírdogálva vártam a reggelt, miközben pár percenként újra és újra összehúzódott a méhem, és éreztem, ahogy enyhe löketekben jön belőlem a vér...

Gyönyörű május

2012. május

Aztán beköszöntött a május..

Újabb hosszú hétvége következett, és mi szerelmesen és boldogan tervezgettük, mit csinálunk a négy nap alatt.

Elmentünk Tatára az angol parkba, ahol piknikeztünk, feküdtünk a takarón, hallgattuk a zenét, lóbáltuk a mezítlábunkat és már nem emlékszem, miken, de nagyon sokat nevettünk.

Egyik este beültünk az egyik kedvenc kávézónkba a barátainkkal, akik simogatták a picit már gömbölyödő pocakomat, és amikor hazaértünk, azt mondtam M-nek, az emberek olyan ritkán képesek értékelni a szép pillanatokat és a jelenben megélni a boldogságot, de én most boldog vagyok, és ez az egyik legszebb korszak az életemben.

Aztán elmentem a mosdóba és véres volt a bugyim. Nem nagyon, és nem is piros vér volt csak barna, de rettenetesen megijedtem. Felhívtam mindenkit, aki szóba jöhetett, és mindenki megnyugtatott: ilyen van, ez nem jelent semmi rosszat, sokszor a terhesség velejárója. Ráadásul a nőgyógyászom is azt mondta, akkor hívjam, ha esetleg darabos, piros vérzésem van.

A barna színű váladék azonban másnap is ott volt, és makacsul maradt. Próbáltam nem kétségbeesni, de volt egy szörnyű pillanatom, amikor keserves zokogás tört rám, és úgy éreztem, a kisbabánk nem fog velünk maradni..

Megszállottan gugliztam, beszéltem a sógórnőmmel, és végül nem bírtam ki és a nőgyógyászomat is felhívtam. Azt mondta, amit mindenki más is, hogy ez nem jelent rosszat, de ha engem az megnyugtat, másnap délután menjek be hozzá, megvizsgál.

Készültem tehát a következő napra, próbáltam olyan ruhát találni, amelyben még viszonylag el tudom rejteni az állapotom, hiszen a munkahelyemen még nem volt publikus a terhességem. Egyik ruhát a másik után vettem elő a szekrényből, de szinte mindegyikben óriásinak látszott a hasam, ami fel volt puffadva és egyre nehezebbnek éreztem..

Közben M. is pakolászott, hajnalban indult a reptérre, külföldre utazott egy fontos munka miatt, és mindketten örültünk ennek a lehetőségnek, mert úgy éreztük, ez nagy előrelépés a munkahelyén.

Hajat mostam, szépítkeztem még egy sort a fürdőszobában, majd bekucorodtam a félig már szendergő M. mellé az ágyba a könyvemmel..

Csodaszép tavasz

2012. március-április

Az elkövetkező időszak  - a munkahelyemen történt egy-két csörtét leszámítva - csodás volt. Természetesen nem tudtam magamban tartani a hírt: bár nem kürtöltem világgá, de a barátainknak, családunknak szinte azonnal elmondtuk.

Mondjuk valahol bizarr volt, hogy a főnököm előbb tudta meg, mint az anyukám, ugyanis akkor pont egy olyan pozícióban dolgoztam, ami bár nem jelentette a szakma csúcsát, de a magánéletem szempontjából annál fontosabb volt, hiszen fix munkaidőben dolgoztam, és nem kellett hétvégén sem ügyelnem. Ezt akarták pont akkor felrúgni, amikor megtudtam, hogy babát várok. Így kénytelen voltam időpontot kérni a főnökömtől és elmondani neki, mi a helyzet, kérve, hadd maradjak a jelenlegi beosztásomban. A reakciója számomra teljesen döbbenetes volt, azt mondta, előbb bizonyítsam be, hogy tényleg terhes vagyok.

Azonnal bejelentkeztem a nőgyógyászhoz, hogy egyrészt tudjak igazolást vinni a munkahelyemre, másrészt megtudjam, minden rendben van-e.

Az ultrahangképen szív alakú volt a petezsákom, benne egy apró fehérség jelezte, ott fejlődik a mi kis embriónk.

Dokumentáltam tehát a munkahelyemen, hogy állításomnak megfelelően valóban terhes vagyok, maradhatott a kényelmes beosztás, én pedig örülhettem tovább.

Megnőtt az étvágyam, reggelente habzsoltam a kakaós csigákat és örömmel vettem tudomásul, hogy az érzékeny ciciken  és az állandó ehetnéken kívül semmilyen kellemetlen tünetem nincsen.

Elkészült a 7 hetes ultrahang felvétel is, amin már egy hosszabb pálcika jelezte, majdnem 1 cm-es a mi picurkánk.

Közben csodaszép volt a tavasz, M-mel jobban szerettük egymást, mint valaha és kiszámoltam, hogy novemberre már szülők leszünk..

A teszt

2012. március

Mivel az előző két hónapban összevissza jött meg - a februári ciklusom konkrétan 4 napot késett - így csak csendben mertem reménykedni, amikor újra négy napos késésben voltam. A melleim hirtelen érzékenyek lettek, és fura szurkálásokat éreztem ott lent.

Éppen négynapos ünnepi hétvége volt csütörtöktől vasárnapig. Mindent gondosan elterveztem. M. pénteken dolgozik, így akkor le tudok menni a gyógyszertárba, veszek tesztet, és ha pozitív, akkor rittyentek egy gyertyafényes vacsorát, veszek valami bolondos ajándékot, ami a babára utal, és ünnepélyes keretek között bejelentem neki a hírt.

Teljesen másképp történt minden.

Csütörtökön napsütéses tavaszi nap volt, így elhatároztuk, hogy kimegyünk a Római-partra. Élveztem, hogy átmeneti kabátot és balerinacipőt vehetek fel végre, előhalásztam a napszemüvegem és már indultunk is.

Emlékszem, sült kolbászt ettünk és palacsintát, hozzá egy kis fröccsöt, azután pedig sétáltunk, majd leültünk egy stégre, hagytuk, hogy cirógasson minket a nap és összesimulva bámultuk a vizet..

Már a nyelvemen volt, hogy kibököm: "Azt hiszem, terhes vagyok!", de végül nagy nehezen magamban tartottam.

Hazafelé azonban nem bírtam tovább, és rábeszéltem M.-t, menjünk be egy bevásárlóközpontba, mert vennem kellene pár dolgot. Elküldtem nézelődni, én pedig bevetettem magam a DM-be és gyorsan vásároltam két terhességi tesztet.

Otthon egyenesen a fürdőszobába mentem, és azonnal megcsináltam az egyiket. Pár másodperc múlva két határozott rózsaszín csíkkal szemeztem. Belenéztem a tükörbe és áthullámzott rajtam egy hihetetlen boldog érzés: "Anyuka leszek!", és folyni kezdtek a könnyeim..

Kirohantam M.-hez, aki épp a számítógép előtt ült, átöleltem és csak zokogtam, mert egyetlen szót sem tudtam kinyögni. M. nagyon megijedt, nem tudta, mi a baj, csak percek múlva tudtam megszólalni: "Kicsim, kisbabánk lesz!"

Új élet

2012. február

Tavaly februárban megszületett a sógoromék második kislánya. A pici világra jöttének másnapján már bementünk a kórházba, és én is a karjaimba vehettem a gyönyörűséges kis csomagot. Amit akkor éreztem, az egyszerűen szép volt. Az egész bensőm beleremegett abba, mennyire vágyom rá, hogy én is anya legyek...

2011. szeptemberében volt az esküvőnk, M. másfél év után kérte meg a kezem, és én boldogan igent mondtam, mert már rég nem volt kérdés, vele szeretném leélni az életem.

Mivel akkor hagytam abba a fogamzásgátló szedését, az orvosom azt javasolta, várjunk 3 hónapot, mielőtt elkezdenénk próbálkozni a babával. Hallgattunk rá, bár én már legszívesebben a nászúton mindent beleadtam volna.

Aggódtam kicsit a korom miatt, hiszen 36 évesen mentem férjhez, és még soha nem voltam terhes, így azt sem tudtam, sikerülni fog-e egyáltalán, vagy most kell majd azzal szembesülnöm, hogy nem lehet kisbabám.

Szóval 2012 februárjában két sikertelen "kísérleten" voltunk túl. Csalódott voltam, de nem elkeseredett.

És akkor megérkezett ez a kisbaba, a karomba fogtam, és aznap éjjel én is megfogantam..