Az utolsó hetemet töltöm a munkahelyemen, soha nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, de egy egészen kicsit sajnálom, hogy vége.
Két éve dolgozunk így együtt: ez a szerkesztőség, ezen a helyen, és én hónapokig gyűlöltem a helyet és utáltam az embereket. Na jó, lehet, hogy ez kicsit erős, de a régi munkahelyemet imádtam: a környezetet, a kollégáimat, az volt a második otthonom. Mindenki ismert, mindenkit ismertem, ott találtam rá önmagamra, megnőtt az önbizalmam, rengeteg barátom volt, és én voltam az a szerencsés, aki mindig azt tudta mondani: szeretem a munkám.
Azután jött egy erőszakos átszervezés, amikor borult minden, szétrobbantottak minket és bedobtak 50 másik ember közé egy hatalmas, lélektelen épületbe, és hirtelen megváltozott az addigi életem: elvesztettem azokat, akikkel szerettem dolgozni, mindenki utálta az új helyzetet és nagyon lassan csiszolódtunk egymáshoz. Ráadásul engem elő is léptettek, rengeteg új dologgal kellett megbirkóznom, amit normális esetben élveztem volna, de itt mindent kényszernek éltem meg. A többiek lassan kezdtek összebarátkozni, főleg a cigis brancs, de mivel én nem dohányzom, valahogy kívül kerültem ezen a körön is, eléggé magamba voltam fordulva és úgy éreztem, soha nem fogok beilleszkedni ebbe a közösségbe. Bármit megadtam volna, ha jön egy jó állásajánlat, állandóan a hirdetéseket böngésztem, de semmit nem találtam. Gyomorgörccsel jöttem dolgozni, és megkeseredett az íz a számban, valahányszor eszembe jutott a munkám.
Persze telt-múlt az idő, és észrevétlenül változtak a dolgok, én is oldódtam, nyitottam mások felé, lett egy-két ember, akiket megszerettem, és szép lassan megszoktam, bár meg nem szerettem az új helyet.
És akkor most, az utolsó napokon tök sok szeretetet meg figyelmet kapok a kollégáktól, helyettem számolják vissza a napokat, többen írták és mondták, hogy hiányozni fogok nekik, a nagyfőnököm pedig írt egy kör e-mailt, amiben közölte, hogy a székem üres marad és várnak vissza. És ezektől elszorul a torkom, meg könnyes lesz a szemem, mert a búcsú az búcsú, és az nekem mindig nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése