Sugar, sugar

A 25. héten volt esedékes a cukorterheléses vizsgálat, amit szerencsére a Szent Istvánban igen humánusan oldanak meg: először egy úgynevezett "próbareggelit" kell csinálni, ami abból áll, hogy reggel az ember megeszik másfél zsömlét és egy deci tejet, majd pontosan egy óra múlva leveszik a vért. Ha az értékek nem megfelelőek, akkor küld tovább az orvos a cukoroldatos terheléses vizsgálatra, ahol kiderül, fennáll-e a terhességi diabétesz.

Ficánka

2. trimeszter


A napok hihetetlenül gyorsan teltek egymás után a második trimeszterben, és én személy szerint alá tudok támasztani minden olyan állítást, hogy ez a terhesség legklasszabb része.

Töke van a lányunknak!

18. heti kötelező genetikai ultrahang

Mivel a 12. heti UH tök jó élmény volt mindkettőnknek, úgy döntöttünk, a 18. hetit is az Istenhegyin csináltatjuk, ugyanannál az orvosnál.

A betegségtől még kicsit elgyengülve, izgatottan és aggódva készültem a vizsgálatra, hiszen mindig van min aggódni, akkor éppen azon, hogy megfelelően kifejlődtek-e a kis Gandalf szervei, és egyáltalán, működik-e minden úgy, ahogy kell.

A gonosz vírus

17. hét

Alighogy elkészültünk a fürdőszobával beteg lettem.

Akkor volt az influenzaszezon, mindenki köhögött, tüsszögött, és rettegtem, mert semmiképp nem akartam összeszedni valami nyavalyát. Persze számomra az sem tűnt kivitelezhető megoldásnak, hogy akkor hetekig otthon maradok, amíg ki nem tavaszodik, így naponta 2-3 órát békávéztam, és időnként beteg emberek között kellett ücsörögnöm az irodában is.

És hiába volt minden. Hiába fertőtlenítettem állandóan a klaviatúrát, az egeret, az asztalt, a kezemet, hiába húztam a sálamat az arcom elé, valahol mégiscsak összeszedtem egy vírust. Egy szerdai napon úgy ébredtem, nem vagyok jól, pedig előző este még semmim sem fájt. Pont szabadnapos voltam, gondoltam, estére kipihenem magam, de egyre csak rosszabb lett.

Lázat mértem, de alig kúszott 37 fölé, bár én ettől is megijedtem, mert soha, de soha nem szokott még csak hőemelkedésem sem lenni. Este már 38,8 volt, rémülten gugliztam, a legtöbb helyen azt írták, a megfázás nem gond, na de a láz, azt csillapítani kell.

A gyógymódok viszont homlokegyenest ellentmondásosak voltak: vegyél be aszpirint, jaj, aszpirint semmiképpen sem, szedjél paracetamolt, jaj, paracetamol az árt, inkább homeopátia, a homeopátia semmit nem ér... stb. Fájó fejem még jobban zúgott a zagyva információáradattól, ráadásul ezeket megfűszerezték a rémsztorik vetélésről, szövődményekről, borzalmas következményekről.

Úgyhogy végül biztos, ami tuti alapon felhívtam az orvosom, és megérdeklődtem, mitévő legyek. A válasz egyszerű volt: pihenés, fekvés, méz, citrom és lándzsás útifű szirup.

Iszonyatosan megszenvedtem a következő 8 napban, hiszen az ilyen betegségek eddig jóformán le sem vertek a lábamról, bekaptam pár bogyót, megittam egy-két Neocitrant, csöpögtettem az orromba, és 3-4 nap alatt túl is voltam a nehezén.

Most viszont azt éreztem, soha nem leszek jobban, orrcsepp nélkül nem kaptam levegőt, a sós tengeri oldat szinte semmit nem ért, nem tudtam aludni, csak ülve szundikálni, és mindenem fájt. Ráadásul aggódtam picimuki miatt is, bárhogy próbáltam nyugtatni magam, hogy ő ebből semmit nem érez...

Persze két hét alatt azért így is meggyógyultam, de ezt az "élményt" azért szívesen kihagytam volna egyébként boldog várandósságom napjai közül.

Gömbölyödés, aggodalmak, fészekrakás

14-17. hét

Valahogy felcsaltuk anyuékat hozzánk, aztán elindítottuk a videót, amin Gandalf produkálta magát. Anyukám könnyes szemmel csak annyit kérdezett: "A tiétek?", mire megnyugtattuk, hogy igen és nem kölcsönkértük valakitől a dvd-t.

A 14. héttől már nem nagyon tudtam takargatni az állapotom, elég vékony testalkatú vagyok, így látványosan gömbölyödni kezdett a pocakom. Nem tudtam, a munkahelyemen hogyan mondjam el a kollégáimnak (persze, akikkel jóban voltam, azoknak már elmeséltem), így egynek elmondtam, gondoltam, a hír úgyis elterjed gyorsan. Aztán apránként rácsodálkozott mindenki, volt, aki gratulált, volt, aki örült, és volt, aki sehogy sem reagált.

Közben egyre többen állítottak meg a folyosón, kérdezgettek, hogy mikor érkezik, fiú lesz-e vagy lány, és úgy általában, rengeteg kedvességet kaptam. Az állandó aggódást felváltotta egy általános jó érzés: szeretek kismama lenni és élvezem, hogy terhes vagyok.

Azért az aggódás sem múlt el nyomtalanul: napokig rémületben éltem, amikor úgy éreztem, kezd elnehezedni a hasam, és amikor például felveszem a nadrágom belenyilallgat a fájdalom. Megijedtem, hogy ez ugyanaz a nehezedés, amit a vetélés előtt éreztem, 5 percenként ellenőriztem a fehérneműm, nincs-e baj, de soha nem láttam semmi baljósat. A nőgyógyászom pedig a következő kontrollon elmagyarázta, hogy nyúlnak a szalagok, változnak az izmok, a méhem és a kismuki folyamatosan nő, így természetes, hogy ezeket a változásokat megérzem. Másrészt vékony vagyok, vékony a hasfalam is, ezért is lehet olykor érzékenyebb, másrészt viszont, mondta, így például előbb érezhetem a pici mozgását. (És ez valóban így volt, már nagyon korán éreztem a kis buborékokat és pillangószárny verdeséseket, de sokáig nem voltam benne biztos, hogy ezek azok-e vagy csak bélmozgások.)

Időközben még átestünk egy durva fürdőszoba felújításon is, amit ugyan a hátam közepére nem kívántam, de az eredmény miatt megérte. Már csak a babaszoba van hátra.

Kombinált teszt

2013. január


Az első igazi boldog megkönnyebbülés a 12. heti kombinált teszt után jött. De ez sem volt egyszerű.

Annak rendje és módja szerint kértem időpontot a géndiagnosztikai központban (a dokim az Istenhegyit javasolta, mert ott még állítólag nem született fals eredmény), és izgatottan vártuk a vizsgálat napját.

Persze nem bírtam ki, hogy előző nap ne keresgéljek a gugliban, és megfagyott bennem a vér a találatok láttán. Először is azt írták, 35 év felett szinte mindig pozitív a teszt eredménye, ezért el fognak küldeni magzatvíz mintavételre, amitől rettegtem. Teljesen kétségbeestem, hogy micsoda kockázatos dolog teherbe esni 35 fölött, és cseppet sem nyugodtan érkeztem a központba.

Ott először is vért vettek tőlem, egy kedves, cserfes nővér, aki úgy elterelte a figyelmem, hogy nem is éreztem semmit. Azután a szonográfus következett, aki bár elsőre emlékeztetett minket egy jókedvű hentesre, meglepően finoman és kedvesen vizsgált meg.

Felfeküdtem az asztalra, rámkenték a zselét, és a monitoron egy kissebb fajta csodát láttunk. Ott ugrált és fickándozott a mi picurkánk, aki nagyon mozgékony és élénk volt, és mintha csak nekünk produkálta volna magát, hihetetlen kunsztokat csinált. Szorítottam M. kezét, mosolyogtam, folyt a könnyem, és nem akartam elhinni, hogy ez a mini emberke bennem ugrándozik.

Az orvos végtelen türelemmel méricskélte a kis Gandalfot (ekkor még ez volt a bébi munkaneve), és elégedetten kommentálta az eredményeket. Végül közölte, ha csak a véreredmények nem dolgoznak nagyon ellenünk, itt bizony minden a legnagyobb rendben lesz, mert a magzat értékei kitűnőek. Kaptunk fotókat és dvd-t, és fülig érő szájjal távoztunk.

A véreredmény elkészültéig még másfél óránk volt, amit nem lett volna kötelező ott helyben megvárnunk, de úgy döntöttünk, azonnal tudni akarjuk. Amint megjöttek az eredmények, szólított minket egy genetikus, aki részletesen elmagyarázta, mi mit jelent, mekkorák a kockázati tényezők, míg végül azt mondta, a leletek alapján nem javasol további lépéseket.

Azon a napon madarat lehetett volna velem fogatni, és elhatároztuk, most már elmondjuk a családnak is: kisbabát várunk.