Jó szomszéd, rossz szomszéd

Azt hiszem, nekem eddig szerencsém volt a szomszédjaimmal. És itt most nem arra gondolok, hogy életre szóló barátságokat kötöttem a mellettem élőkkel, vagy mindig viszek nekik a sütikből kóstolót, de soha, semmi különösebb problémám nem volt velük, kölcsönös tisztelet és mosolygás, egy-két udvarias eszmecsere, a gyerekekkel néha ennél picit több, mert valahogy velük könnyebben kommunikálok.

Szóval soha nem kopogtattam még seprűnyéllel a falon, hozzánk sem jöttek még reklamálni az utóbbi 2-3 évben elég gyakori felújításaink miatt sem, óriási partikat nem szoktunk rendezni, így normálisan élünk együtt a minket körülvevő normális emberekkel.

Eddig.


Történt ugyanis, hogy a mellettünk lévő lakást, amely már hónapok óta üresen állt, most újra kiadták. A legutóbbi három bérlő mind teljesen konszolidált volt, fiatal pár, vagy fiatal pár gyerekkel, és bár időnként áthallatszott a gyereksírás, vagy gyereknevelés, azért minden zaj teljesen tolerálható volt.

Két hete azonban iszonyú hangoskodással és brutális ajtócsapkodással tarkítva új lakók érkeztek, akiket megszámolni sem tudtunk, mert valahogy mindig új és új arcok jöttek ki a lakás ajtaján. Láttunk furcsa kamaszokat, kigyúrt kopasz pasit, fiatal anyukát kisbabával, és egyszerűen nem tudtuk eldönteni itt mi lehet a felállás, ki kinek a kicsodája, és tulajdonképpen hányan költöztek be a kb. 40 négyzetméteres lakásba.

Eleinte elnézően mosolyogtunk, oké, most költöznek, persze, hogy ez zajjal jár, majd lecsitulnak. Aztán, amikor már a sokadik este éjfél után is ment a rohangálás meg a csapkodás, kicsit feszültebb lett a mosolyunk.

Szombaton aztán valaki kopogtatott az ajtónkon, és az egyik kamasznak tűnő srác volt az, hóna alatt egy összetört laptoppal arra kérte M-et, hogy hadd csatlakozzon rá a monitorunkra és írjon át pendrive-ra valami programot. Én kétségbeesetten próbáltam jelezni M-nek, hogy talán nem kellene beengednünk egy idegen srácot így egyből, de az én férjem bízik az emberekben és ráadásul nagyon segítőkész is, így beinvitálta a fiút, akiből egyből kibukott: "Hű, de szeretnék én is egy ekkora monitort!"

Pár percen belül megoldották a felmerült problémákat, a srác kicsit hálálkodott, M. pedig annyit mondott neki, cserébe hadd kérjük meg őket, hogy a csatazajokat mérsékeljék éjfél után. A fiú szabadkozott, jaj, igen, én már mondtam a többieknek, nem fog többé előfordulni. Mi meg azt gondoltuk, milyen frappánsan megoldottuk a szitut, segítettünk is, kedvesek is voltunk, és közben még jeleztük is, hogy minket zavar a hangoskodás.

Aztán vasárnap hajnalban egyszerre ébredtünk fel arra, hogy hangos dumálás, csapkodás, röhögés hallatszik a szomszédból, de olyan hangerővel, mintha ott ülnének velünk a szobában. Egy ideig mozdulatlanul hallgattam, gondoltam, majd csak abbahagyják, és nem mertem szólni M-nek, hátha ő nem ébredt fel. De ő is ébren volt, és olyan 20 perc múlva felkapcsolta a lámpát, hogy megnézzük, tulajdonképpen hány óra van. Háromnegyed 3 volt. Értetlenül néztünk egymásra: mit csinálnak ezek ilyenkor?

Vártunk, reménykedtünk, de változatlan hangerővel nyomták a bulit, mintha nem is egy lakásban, hanem valamilyen szórakozóhelyen ülnének. Egy idő után M-ben elpattant valami, és közölte, hogy akkor most ő átmegy. Kalapáló szívvel feküdtem az ágyban, kismuki eszeveszetten rugdosott a hasamban és vártuk, hogy te jó ég, most mi lesz ebből!?

M. határozottan kopogott, majd a pár perc múlva ajtót nyitó fiatalembert megkérte, hogy ezt azonnal hagyják abba. Ő sűrűn elnézést kért, majd minden elcsendesült.

Mi persze nem tudtunk elaludni, én azon kattogtam, hogy miért pont most kell ennek történnie, én nem akarok elmérgesedő viszonyt a szomszédokkal, nem akarok átrohangálni, de nemsokára megérkezik a pici, és pont most lesz itt őrült felfordulás, amikor minden egyes nyugodt perc aranyat érne?

Még egy óra múlva sem tudtunk elaludni, én még hajnal 5-kor is hallottam, hogy dumálnak, persze már sokkal visszafogottabban, mint előtte.

A hétfőnk csapnivalóan telt, rég nem voltam ennyire feszült, a hasam húzott és olyan gyomorideget éreztem, amit már nagyon rég nem. M. felhívott, hogy este átmegyünk a szomszédokhoz, hátha ezúttal otthon lesznek a szülők is, és megpróbáljuk velük civilizáltan megbeszélni, hogy hogyan lehetne békésen és nyugodtan együtt élni. Így is tettünk, 7 óra körül bekopogtattunk a furi családhoz, mire egy ijedt szemű kicsi nő nyitott ajtót. Kérdésünkre, hogy kivel tudnánk beszélni a hajnalban történtekről, azt felelte, vele. Bementünk az előszobába és totálisan ledöbbentem attól, amit láttam. A lakás hihetetlenül lepusztult állapotban, a szobában, ahova beláttunk egy matracon kívül semmilyen bútor, mindenhol ruhák és rongyok hevertek és vastagon állt a kosz a padlószőnyegen, de olyan szinten, hogy falevelektől elkezdve gallyakig és ételdarabokig minden...

A matracon egy nagyon fiatal lány ült egy szál trikóban, az ölében egy csecsemővel, a szobában pedig egy kétéves forma kisfiú motorozott. Kiderült, hogy ők az albérlők, a nagyon fiatal lánynak még van egy pasija, ők öten a mi szomszédaink. (Az nem derült ki, hogy a többiek, akiket láttunk, kicsodák.)

Minket kissé lesokkolt a lakás állapota, és az, hogy felnőtt emberekre számítottunk egy-két kamasz gyerekkel, esetleg egy kistesóval, de a két fiatal kislánnyal hirtelen nem is tudtuk, mit kezdjünk. Végül M. felocsúdott, és kedves hangon elkezdte mondani, hogy bármikor jöhetnek hozzánk cukorért, ha elfogyna, és édesek a gyerekek is, de bizonyára ők is megértik, hogy a hajnali hangoskodás és ordítva röhögés ilyen papírvékony falak mellett nem a legszerencsésebb, és mi tökre szeretnénk, ha ez a dolog nem fajulna el. A lány bólogatott, persze, persze, ő próbált halkan nevetni, meg pisszegett is a többieknek...

Úgy éreztem, hogy elbeszélünk egymás mellett, ezek a gyerekek egyszerűen másképp szocializálódtak, szerintem nekik még soha senki nem mondta, hogy másokra is illik tekintettel lenni, nem értettem, hogy két pici mellett hogy tudnak ordítva bulizni éjjel, ők meg valószínűleg nem értették, mit csinálunk ekkora ügyet egy kis nevetgélésből. M. ugyan próbálta nekik elmondani, hogy mi dolgozni járunk, és korán kelünk, de nyilván ezt sem tudják átérezni, hiszen valószínűleg még sosem dolgoztak. Mindenesetre sem elvetemültnek, sem rosszindulatúnak nem tűntek, egyszerűen arról van szó, hogy nekik más a normális.

Ez persze engem kétségbeejtett, hiszen, ha nem értik, mi ezzel a probléma, valószínűleg változtatni sem fognak rajta.

Elkeserítenek a a kilátások: júniusban elkezdik felújítani a házat, leszedik a tetőt, felállványozzák a falakat, felújítják a lépcsőházat, éjszaka pedig a szomszédok hoppáréznak. Hogy leszek így továbbra is nyugodt kismama (júniustól leszek otthon), és hogy biztosítok nyugalmat a picinek?

Tudom, hogy úgy tűnik, bolhából csinálok elefántot, de imádom az otthonunkat, nekem mindig olyan jó volt hazamenni, mert eddig maga volt a nyugalom szigete ez a kis lakás, és nem akarom, hogy ez megváltozzon, hogy pont most rondítsanak bele, amikor megérkezik a kisfiunk.

Ez most ilyen kismamás hisztizés, vagy érthető, hogy mitől félek?