A minap azt álmodtam, hogy megszültem a kisfiam, de magára a szülésre egyáltalán nem emlékeztem, de még arra sem, hogy természetes úton, vagy császárral született. A kórházban többször is meg akartam szoptatni a picit, de mindig kiköpte a cicim.
Nem vagyok egy nagy álomfejtő, de azért megpróbáltam értelmezni az álmom. Remélem, a szülés körüli vakfolt csak azt jelenti, hogy tapasztalatlanság híján, nem tudom, milyen érzés lehet szülni, nem pedig egy félelemből táplálkozó erős gát, ami nagyon meg fogja nehezíteni a dolgom. Úgy érzem, sokat teszek azért, hogy felkészítsem magam a szülésre, nem akarok tőle rettegni, bár nyilván él bennem az ismeretlentől való félelem. Leginkább attól félek, hogy a kicsinek lesz valami baja, a fájdalom nem rémiszt meg annyira. Valamelyik este M-mel is átbeszéltük a témát, elmondtam neki, hogy körülbelül milyen lehet egy szülés, milyen szakaszai vannak, mik történhetnek közben. Azt mondta, lehet, hogy nem szeretné elvágni a köldökzsinórt, én meg mondtam neki, hogy semmi olyat nem kell tennie, amit nem akar, csak legyen mellettem, mert szeretném vele együtt végigcsinálni.
Az álom szoptatós része tökéletesen megfejthető számomra, hiszen egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a nagyon-nagyon kicsi melleimből és az apró mellbimbóimból hogyan fog táplálkozni ez a szegény kis lurkó. A sógornőmmel beszélgettünk erről egyszer, ő mondta nekem, hogy a szoptatási tanácsadó szerint minden mellből lehet szoptatni.
Remélem, hogy igaza lesz, mert nekem most még erős kétségeim vannak efelől.
Sokáig hadilábon álltam a saját testemmel. Nagyon későn érő típus voltam, az osztálytársaim már rég gömbölyödtek, amikor én még mindig kb. 10 éves kislánynak néztem ki. Már gimnazista voltam, amikor megjött a mensim, és rendszeresen minimum 5 évvel néztek fiatalabbnak a koromnál. A legjobban az fájt, hogy nem nőttek meg a melleim, bár a családom minden nőtagjának, így az anyukámnak is formás, szép és nagy mellei voltak. Talán emiatt is volt, hogy nem éreztem magam igazi nőnek, hogy azt gondoltam, bennem nem működik valami jól. Annyira tele voltam gátlásokkal, hogy a szüzességemet is csak 21 éves koromban vesztettem el, pedig 16 éves koromtól együtt voltunk a barátommal.
Azután szépen, lassan elmúltak a rossz érzéseim, azt hiszem, szerencsém volt a pasikkal is, akikkel jártam, mert csak pozitív visszajelzéseket kaptam tőlük, és szexuális téren is sokkal több jó, mint rossz tapasztalatom volt. Fokozatosan lett valamennyi önbizalmam, megtanultam szeretni és értékelni a testem, és bár én is, mint a legtöbb nő mindig szebbre és tökéletesebbre vágyom, azért elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok.
Ez borult meg egy kicsit a tavalyi vetéléskor, mert bár az orvos elmondta, hogy ez természetes és mindennapos dolog volt, újra kételkedni kezdtem magamban, abban, hogy rendesen működöm-e, hogy igazi nő vagyok-e, hogy képes vagyok-e kihordani és megszülni egy gyermeket. Ezek a kétségek néha újra és újra előtörnek, és most, hogy megfogantam, és a szívem alatt hordom a picit, azon agyalok, hogy képes leszek-e megszülni és szoptatni. Aztán persze gondozni és felnevelni. És jó anyukája lenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése