Inkább befelé figyelek

Amikor elkezdtem írni a blogot, úgy terveztem, leírok minden apró-cseprő dolgot a terhességemről, hogy majd emlékezzek rá, milyen volt, miket éreztem, milyen tüneteim voltak, most mégis több nap, sőt hét is eltelik, mire összehozok egy-egy posztot.

Mert az az igazság, hogy inkább befelé figyelek, egyfajta csendes, nyugodt kiegyensúlyozottságban élek, próbálom elképzelni a kismukit, a szülést, az életünket, miután megérkezett. Próbálok szembenézni a félelmeimmel, sokat beszélgetünk M-mel és sokat olvasgatok a témában.


Néha azt érzem, borzasztóan felkészületlen vagyok, nem jógáztam eleget (az elején rendszeresen jártam, aztán a vegyes munkarendembe már egyszerűen nem fért bele, mióta itthon vagyok, azóta pedig a sok tennivaló és az iszonyatos hőség akadályozott meg), nem vagyok rendesen ráhangolódva, még a kórházi táskát sem készítettem el, és a gyerekszoba is csak félig van kész.

Máskor pedig azt gondolom, sokat tettem azért, hogy ne legyek teljesen tájékozatlan, mindent megbeszéltem az orvosommal, ami eszembe jutott, alaposan utána jártam a dolgoknak, és itthon is kezd lassan minden összeállni.

Egy biztos, betöltöttem a 35. hetet és elmondhatom, hogy eddig klassz terhességem volt, és egy boldog időszakot tudhatok magam mögött. Lehet, hogy ebben az is közre játszott, hogy lélekben fel voltam készülve egy csomó rémes tünetre, elképzeltem, mi minden fog fájni, mi fog szenvedést okozni, és ehhez képest, semmi rémséges dolog nem történt. Jó, az utolsó munkával töltött napokban már dagadtak a bokáim, de 8 óra üléstől másoknak is szokott, és mióta itthon vagyok, talán egyszer-kétszer volt ilyen, oké néha ég a gyomrom, de tényleg csak ritkán és igazából ki lehet bírni, és igen, a bébi olykor belerúg vagy könyököl érzékenyebb részekbe is, de ezek csak pár másodpercig tartanak és legtöbbször inkább nevetek rajta.

Ami eddig legjobban megszenvedtetett, az a kánikula volt, de az sem úgy, hogy rosszul voltam, vagy elájultam vagy ilyesmi, hanem kimondhatatlanul melegem volt és állandóan, egyfolytában kegyetlenül izzadtam, mindegy, hogy csak ültem egy helyben vagy épp csináltam valamit. Sajnos a tetőtéri lakásunk nem az a hűvös zug, ahol ezeket a napokat át lehet vészelni, és a legtöbbet azon aggódtam, hogy a picur, hogy fogja majd kibírni, ha esetleg jön még ilyen időszak, miután ő megszületik.

Állandóan azon agyaltunk, mit kellene tennünk, a klíma beszerelése egyrészt most nagyon drága lenne nekünk, másrészt irtó bonyolult is, ráadásul épp most fogják felújítani a házat, és arra az időre le is kellene szerelnünk, szóval ez nekünk most nem megoldás. Végül kitaláltuk, hogy hőzáró és fényzáró rolókat fogunk a tetőtéri ablakokra szerelni, az ígéretek szerint ez 5-6 fokkal hűvösebbet jelent. Megrendeltük, hamarosan érkezik, és nagyon remélem, hogy tényleg segíteni fog.

A másik "probléma" az alvással van, tényleg egyre nehezebb olyan pozíciót találni, ami kényelmes, ráadásul a hőségben esélytelen volt aludni... Most már rendesen érzem a gravitációt, ahogy húzza lefelé a pocakom, amikor megfordulok, néha fáj is egy-egy hirtelen mozdulat, de soha nem sokáig. Tegnap volt sok-sok nap után az első olyan éjszaka, amikor végre hűvösebb volt, és úgy éreztem, végre pihenek egy kicsit. Valójában azonban ezt is könnyebb átvészelni, hiszen itthon vagyok, ha elfáradok leülök, lefekszem, saját magamnak ütemezem a tennivalóimat, ha valamihez nincs kedvem, akkor megcsinálom máskor, szóval ezt sem érzem tragikusnak.

Egyébként még mindig azt gondolom, hogy muszáj tevékenynek maradni és nem csak egész nap feküdni, vagy egyik helyről a másikra ülni, úgyhogy elég sok mindent csinálok, programokat szervezek magamnak, találkozom a barátaimmal, eljárok ide-oda. A séta és a lépcsőzés még mindig megy, takarítani és pakolászni is tudok, a főzéshez is van kedvem, szóval most inkább úgy érzem magam, mintha egy hosszú szabin lennék, és nem úgy, mint egy nagy bálna, aki már alig tud mozogni.

Bónuszként pedig a szexuális életünk is teljesen rendben van, ettől is tartottam pedig, hogy mi lesz majd, ahogy egyre nagyobb lesz a hasam, meg esetleg nem lesz hozzá kedvem, és egyre nehézkesebb leszek, de igazából ezek a félelmek sem igazolódtak be. A libidóm pörög, és az orgazmusaim is erősebbek, mint azelőtt. A múltkor azért megkérdeztem az orvosom, hogy mikor hagyjuk abba, de azt mondta, egyelőre nem kell magunkat visszafogni, legközelebb megvizsgál majd, és ha úgy látja jónak, szólni fog.

Ezek után mindenre fel vagyok készülve, hogy a problémamentes terhesség után esetleg egy pokoli nehéz szülés jön, vagy egy állandóan síró, nyűgös, kezelhetetlen gyerek vagy valami előre elképzelhetetlen szörnyűség...