Boldognak lenni és félni

Miután betöltöttem a 26. hetet, az egyik fotós barátunk megkért, hadd csináljon rólunk egy sorozatot, így részt vettünk egy kismama-kispapa fotózáson, amit mind a ketten (hárman) nagyon élveztünk. Kicsit úgy éreztük, kárpótolva lettünk az esküvői és jegyesfotózásért, ami csapnivalóan sikerült, az esküvőn például alig készült olyan kép, amin tetszenék magamnak. Ezeken viszont látszik, hogy hogyan érzünk egymás és a kis Gandalf iránt, és olyan szívmelengető az egész.


Ezt csak azért írtam le, mert mesélni akartam az ambivalens érzéseimről is a terhességgel kapcsolatban. Szóval alapvetően szerencsés vagyok, azt hiszem, ezt már írtam, szinte kellemetlenségek nélkül viselem az állapotom, amik pedig vannak, azok olyan elenyészőek a boldogság mellett, amit érzek, hogy legtöbbször csak legyintek rájuk. Olyan vagyok, mint egy buddha, nagyon kevés dolog tud kibillenteni a nyugalmamból, és messziről látszik rajtam, hogy elégedett vagyok. Már többen mondták nekem, hogy legyek még sokszor terhes, mert nagyon jól áll és szinte kivirultam. És ez így is van, hiszen tényleg nagyon vártam.

Ugyanakkor valahol mélyen állandóan bennem van egyfajta félelem, és a tavalyi gyászomat nehezen tudom elfelejteni. És ezzel M. is így van. Kifestettük például a leendő gyerekszobát, és helyet csináltunk mindennek, de még nem merjük megvenni a bútorokat "babonából". Ugyanígy vagyok a ruhákkal is: bár már megnézegetem őket a boltokban (sőt olyan is volt, hogy az újszülöttekre való rugik, kissapkák és zoknik előtt elpityeredtem), de még egyetlenegy gyerekholmit sem vásároltam. Félek elhinni, hogy valóban lesz egy pici babánk, félek attól, hogy egészséges lesz-e, hogy nehogy valami baj érje őt, vagy minket, és ez a tompa félelem a boldogság ellenére is kísért és néha előtolakszik a gondolataimban.

Ha visszagondolok a tavalyi nyárra, minden egyes emlékhez, még ha szép is, hozzákapcsolódik a fájdalom érzése is, és erre csak mostanában döbbentem rá. Ez megszűnni nem fog, hiszen nem múlt el sem az első, sem a második trimeszter betöltésével, csak azt remélem, hogy nem uralkodik el rajtam, és erősebbek maradnak azok a jó érzések, amik minden egyes alkalommal eltöltenek, ha a bébi rúg egyet, vagy ha ránézek a gömbölyű pocakomra...