Nehéz idők

Azt hiszem, az a baj, hogy erre a diétára úgy tekintek, mint egy nagy feladatra, amit meg kell oldani. És sajnos én a kapott feladatokat mindig hibátlanul akarom teljesíteni. Ez pedig egyelőre nem megy, én meg el vagyok keseredve.


Hivatalosan tegnap reggel óta csinálom a diétámat, mert csak kedd estére sikerült beszerezni a cukormérőt. Persze mióta voltam a belgyógyásznál, igyekeztem a szabályoknak megfelelően étkezni, de visszacsatolás mérés hiányában ugye nem volt. A cél az lenne, hogy egyik étkezésnél se menjen az értékem 7 mmol/L fölé, de az elmúlt két napban ez már négyszer megtörtént, annak ellenére, hogy lelkiismeretesen méricskélek és számolok mindent. Sokszor egyáltalán nem értem, mit csinálok rosszul, ma pl. ugyanazt vacsoráztam, mint tegnap és mégis ma 7,5 tegnap pedig 6 lett a mért értékem.

Közben naplóznom kellene, hogy mikor mit és mennyit eszem, feltüntetve a ch-értékeket is, ma pl. erre egyáltalán nem volt időm, mert orvoshoz kellett mennem délután és az egész napom merő rohanás volt.

Sokszor vagyok éhes és erőtlen, pedig úgy, de úgy igyekszem.

A nőgyógyászom ennek ellenére nyugtatgatott, hogy a laboreredményeim egyáltalán nem adnak okot a komoly aggodalomra, a cukorháztartásom nagyjából rendben van, és az elején csíptük el a dolgokat, ha most odafigyelek, nem lesz semmi baj. Szerinte a vékony testalkatnál kicsit nagyobb a kockázata egy súlyosabb diabétesz kialakulásának, úgyhogy klassz, hogy diétázom és jobban figyelek az étkezésemre.

Puppina közben óriásit nőtt (de nem kórosan hál'istennek), szép nagylány lett belőle már másfél kilónál is többet nyom, kb. két héttel tart előrébb a terhességi kornál, de ez a dokim szerint még teljesen normális. A magzatvízzel és a méhlepénnyel minden ok, a cukorbetegség még nem okozott galibát Puppina körül.

Pupák pedig. Egy külön történet. A dackorszak kicsit megnehezíti a mindennapjainkat, de az én kicsi fiam még mindig egy alapvetően jó gyerek, bár engem legalább annyira tud frusztrálni, hogy sokszor nem tudom, min borult ki annyira, vagy hogyan vigasztaljam meg minél előbb. Rengeteg türelem és nyugodtság kell hozzá, nem akarok idegesen vagy kiabálva reagálni, amikor tudom, hogy ezek a szituációk neki is nehezek.

A "hisztik" (én sem szeretem ezt a szót) leginkább akkor alakulnak ki, amikor (újra)próbálgatja a határait, mindent újra megcsinál, amikről már régen letisztáztuk, hogy nem szabad, például konnektorba nyúlkálás, vécé körüli játszadozás, tisztítószerek piszkálása stb., és mi megakadályozzuk ebben, illetve megpróbáljuk újra lefektetni a szabályokat. A szerencse az, hogy ezek a nézeteltérések hamar lezajlanak, utána kicsi hüppögés, majd megnyugvás jön és pár perc múlva jókedvűen tesz-vesz tovább.

Az első ilyen nagyobb konfliktus mindkettőnk részéről keserves sírással végződött. Épp a hitelbírálat közepén voltunk és M. rámcsörgött, hogy sürgősen el kellene intéznem egy telefont az egyik bankkal, valamilyen igazolást kellett volna szerezni. Pupák meg nem volt éppen top formában, megpróbált elrángatni a számítógép elől, egyfolytában nyafogott, ki akarta venni a kezemből a tollat, a telefont, a papírokat, majd végül bemászott az asztal alá. Az íróasztalunk egy üveglapból és két lábból áll, így szemmel tudom tartani akkor is, ha bekuckózik oda én pedig netezem, általában ilyenkor "megszereli" az asztal lábait, vagy az autóit tologatja. Ám akkor, amikor ránéztem, hogy mit csinál, épp egy tollal piszkálta a konnektort, és bár be volt dugva, rettenetesen megijedtem, ugyanis ezt már régen tisztáztuk, hogy a konnektorhoz/dugókhoz nem nyúlunk.

Egyetlen mozdulattal rántottam ki az asztal alól és közben mondtam neki, hogy Pupák, ezt nem szabad, de a szokásos stílusomhoz képest jóval idegesebben és hangosabban, amire zokogni kezdett és azt ismételgette, hogy "nem szabad, nem szabad", mire én is elsírtam magam az ijedtségtől és attól, hogy annyira megsajnáltam, amiért ráhoztam a frászt, úgyhogy amikor M. visszahívott, hogy sikerült-e elintéznem, amit kért, két bömbölő családtagot hallott a vonal másik végén, akikkel nem lehetett normálisan kommunikálni.

Utána sokáig ültünk a kanapén, Pupák az ölemben, hosszasan magyaráztam neki, hogy miért nem szabad ilyet csinálni. Aztán egyszer csak megfogta a szemem, kitörölt belőle egy könnycseppet, majd a sajátjából is, és megsimogatott. A meghatottságtól újra sírni kezdtem, és megfogadtam, hogy soha többet nem reagálom ennyire túl a dolgokat és a lehető legtürelmesebben állok hozzá ehhez a korszakhoz.

Egyébként Pupáknak nem csak az értelme és a beszéde, fejlődik, hanem egyre világosabban közli az érzéseit is. Már tudja, mit jelent a "szeretlek" (rengeteget mondjuk neki), kezdi megfogalmazni a félelmeit, ha hiányzunk neki és a fájdalmakat is.

Pár nappal ezelőtt épp indulni készültünk valahová és a zoknimat húztam, amikor a felpörgött kis Pupák odaszaladt hozzám, átölelte a lábfejemet és azt mondta, hogy "szeretlek!". Ez volt az első alkalom, és ha létezik boldogság, akkor én azt minden porcikámmal átéreztem abban a pillanatban.

29 hetesen és 3 naposan