Sok vagy kevés?

Kellett pár nap, hogy feldolgozzam ezt a terhességi diabéteszt és nem merem állítani, hogy már teljesen el tudtam fogadni.


Leginkább úgy tudnám leírni, hogy az egészhez úgy viszonyultam, mint egy rossz, durcás gyerek vagy inkább egy lázadó tini. Valahol mélyen persze beláttam, hogy a baba és az én érdekeimet szolgálja az életmódváltás és hogy mindenki nekem akar jót, de közben meg legszívesebben a földön vergődtem és toporzékoltam volna, hogy én ezt nem akarom. Óránként eszembe jutott valami, hogy de akkor majd ezt sem lehet, meg ezt sem és különben is ez meg ez hogy lesz, és megint sírni volt kedvem és ajtókat csapkodni és méltatlankodni az engem ért igazságtalanság miatt.

forrás: dreamstime.com

Nem vagyok benne biztos, hogy akkor is ilyen lett volna a hozzáállásom, ha az elmúlt pár hónapban/hétben minden simán ment volna és nem egy ilyen rettenetesen feszült időszakon lennénk túl. Így meg azt éreztem, hogy végre ledobáltunk magunkról egy csomó nehezéket, erre itt az újabb szopóág (már elnézést).

Pénteken ilyen nihilista hangulatban mentem a belgyógyászhoz, persze hideg volt és szakadt az eső, ami hűen tükrözte a lelkiállapotomat. A fiatal doktornő kedves volt, nem ijesztgetett, őszintén szólva nem is mondott semmit, a leletemre éppen hogy vetett egy pillantást, a kezembe nyomott pár gépelt oldalt, amit a dietetikus állított össze, beutalt újabb vérvételre, megbeszéltük a kontroll és a dietetikus oktatás időpontját és ő a részéről lezártnak tekintette a dolgot. Én ha már ott voltam, kérdeztem pár dolgot, leginkább azt akartam tudni, mit jelentenek a laboreredmények, mennyire van veszélyben a baba, milyen kockázatoknak vagyunk kitéve. Pár szóval megnyugtatott, elmondta, hogy az a lényeg, hogy folyamatosan 7 alatt tartsuk a vércukorszintemet, de ne essek kétségbe, ha ez nem sikerül rögtön, előfordul, hogy több hét, amíg beáll a normális érték. Szerinte a babának csak az árt, ha folyamatosan rosszak az eredmények, egyébként ő elveszi, amire szüksége van, és az is biztató, hogy pont a terhességi kornak megfelelőek a méretei.

Rosszkedvűen jöttem el, hiszen már hivatalosan is ki volt mondva, hogy innentől kezdve diabéteszesként kezelnek, egészen a terhesség végéig. M. próbált vigasztalgatni, szerinte hihetetlenül fegyelmezett vagyok, van akaraterőm és önuralmam, úgyhogy simán ki fogom bírni ezt a pár hetet.  A durca azonban még dolgozott bennem, úgyhogy szerintem kezdtem elviselhetetlen lenni.

Persze azért elkezdtem bújni a netet, és a kapott tájékoztatót is egyfolytában olvasgattam. Nekem kicsit elavultnak és életszerűtlennek tűntek a menüjavaslatok, amiket felsorolt, a legtöbb élelmiszert egyáltalán nem ismertem, vagy ismertem, de utálom, soha nem szerepelt az étrendemben és nem tudtam elképzelni, hogy hirtelen majd kelkáposztát meg rakott karfiolt szeretnék enni minden nap. Ráadásul rögtön egymásnak ellentmondó infókkal találtam szemben magam, az írásos anyag ugyanis nem zárja ki az étkezésből a tejtermékeket, egyedül a reggelinél tiltja pl. a tej fogyasztását, de a nap folyamán engedélyez összesen 4dl-t (joghurt, kefir, tej, sajt) formájában, miközben a doktornő azt mondta, ne igyak tejet.

forrás: londonyouthfederation.org.uk

Mindegy, szombattól megpróbáltam az új alapelveket bevezetni, próbáltam kitalálni, hogyan variáljak a jelenlegi étrendemen úgy, hogy megfeleljen a követelményeknek. Rögtön beleszaladtam abba a problémába, hogy hiába kelne fel M. Pupákkal reggel, nekem MUSZÁJ reggeliznem, ezért lőttek a heti egy-két lustálkodásnak. Ettől újra tányérokat összetörni lett volna kedvem, mert nekem nem ugyanaz addig aludni, amíg jólesik, vagy felkelni, csinálni valamit és esetleg visszafeküdni még egy órára. És az a heti egy (olykor két) lazulós reggel a hét egyik fénypontja.

Pár nap kísérletezgetés után újabb nehézségek jöttek elő, például az, hogy egyszerűen a reggelitől a vacsoráig meg KELL terveznem, hogy mit eszek, hogy mikor, hol leszek, magammal kell vinnem pl. a tízórait vagy kitalálni, hol szerzem be. Mivel ügyintézős hetünk volt, ezt nem is volt olyan egyszerű kivitelezni. A legnagyobb fennakadásokat pedig nem is az okozta, hogy néhány dolgot nem ehetek, cukor eddig sem nagyon volt jelen az étrendemben, a fehér lisztből készült ételekről pedig tényleg nem olyan macerás lemondani. Sokkal nehezebb azt összeállítani, hogy mit mivel egyek annak érdekében, hogy a kötelező szénhidrátbevitel meglegyen. Kiderült ugyanis, hogy bár én boldogan eszem húst salátával vagy zöldségekkel, így nem jut be elegendő szénhidrát a szervezetembe egy-egy étkezéskor.

Ma, amikor találkoztam a dietetikussal, aki már sokkal alaposabban átnézte a laboreredményeimet, tulajdonképpen az derült ki, hogy a szervezetem "éhezik", túl keveset eszem, viszont rosszul osztom el a szénhidrátot, ami így időnként megdobja a vércukromat. Megdöbbentem, mert soha nem éreztem azt, hogy keveset ennék, sőt, inkább lelkiismeretfurdalásom volt néha, hogy nehogy elszaladjon velem a ló, és próbáltam visszafogni az édességeket. Igaz, hogy a legtöbbször csak napi három étkezés fért bele az életembe, de akkor mindig jóllakottan (bár nem kipukkadva) álltam fel az asztaltól.

Ezzel szemben mióta napi hatszor eszem, úgy érzem, hogy állandóan éhes vagyok, rengeteget szédülök (mintha az agyam hiányolná az édeset), és sokszor vagyok erőtlen. Amikor felsoroltam, az utóbbi napokban miket ettem, a dietetikus szerint is túl kevés volt a szénhidrát, arra kellene törekednem, hogy minden egyes alkalommal meglegyen a kellő mennyiség és ne zöldségekkel lakjak jól. Nagy megkönnyebbülésemre rengeteg dologra mondta azt, hogy továbbra is ehetem és akár még tejszínes szószokat is készíthetek a tésztákra, mindössze a salátaöntetekben kell felváltanom a mézet nyírfacukorra vagy fruktózra. Szóval azzal nem lesz gond, hogy MIKET ehetek, inkább a jól felszívódó szénhidrátokat kellene megtalálnom, belőni a megfelelő mennyiségeket és azt beépíteni az étrendembe.

Ez egyelőre kínainak tűnik, a számolgatás pedig nehézkesnek. Ma például együtt ebédeltem az egyik barátommal és bár próbáltam a menüből olyan ételt választani, aminek az összetevői megfelelnek, de fogalmam sem volt róla, hogy a mennyiség is okés volt-e, és egyáltalán volt-e benne annyi szénhidrát, amennyi nekem kötelező. Ez elég kétségbeejtő érzés,  én nem akarom ellinkelni ezt a dolgot, de úgy érzem, sok szituációban teljesen kivitelezhetetlen, hogy méricskéljek, számoljak és minden okés legyen.

Körülbelül két órával ezelőtt vacsoráztam némi sovány húst sárgarépa-alma salátával, 3 szelet rozsos pirítóssal és elvileg most mindent lemértem, kiszámoltam, a kaja finom volt és bőséges, mégis már most újra éhes vagyok és szédülök. És ilyenkor teljesen elbizonytalanodom, hogy akkor valamit megint nem csináltam jól.

Most meg agyalhatok azon, mi legyen az utóvacsora.

28 hetesen és 3 naposan (helló harmadik trimeszter!)

(Ha valakinek vannak menüötletei, vagy esetleg tud olyan oldalról, ahol hasznos tippeket kaphatok, kérem ossza meg velem!)