Emlékiratok a szeretetgombócról

Nem igazán vagyok jó blogger,  az a műfaj, amit én művelek, inkább emlékirat írás, hiszen sokszor hetek, vagy hónapok távlatából próbálom összeszedni, mik is történtek velünk.


Pedig de jó lett volna feljegyezni mikor mosolygott vagy kacagott először, mikor fordult hasra, mikor kezdett el kúszni, mikor fontorgott először az almalétől, mikortól derül fel az arca, ha M. hazajön! Miket gagyarászik, mennyire huncut, és hogy nekem milyen érzés, hogy valakinek az anyukája lettem.

Az első időszak nem volt könnyű, megrémített minket, hogy mennyi minden miatt lehet aggódni, hogy minden nap felmerül valami új probléma. Izgultam, hogy eszik-e eleget, jól érzi-e magát, nincs-e melege, nem fázik-e, fáj-e a hasa, azután azon pánikoltunk be, hogy M.- nek kijött a herpesze, és az egy újszülöttre nagyon veszélyes lehet.

Utáltam, hogy az orvos és a védőnő állandóan tápszert akartak ránk tukmálni, én szoptatni akartam, és nem is ment rosszul, ennek ellenére legtöbbször úgy viselkedtek, mintha a gyerek mindjárt éhen halna, ha nem tömöm meg jól valami táppal.

Amikor hazajöttünk a kórházból még nem történt meg a tejbelövellés, sőt, még másnap reggelre sem, amikor a védőnő jött. Csordogált ugyan valami, és fejtem is bőszen, de néhány mililiternél nem volt több. Ezeket persze mind odaadtam a babának. A kórházban azt mondták, ne aggódjak, a picik gyomra ilyenkor még gyűszűnyi, majd fokozatosan lesz egyre nagyobb, az a pár csepp tej is elég az elején, nem fog végelgyengülésben meghalni a kicsi.

Ehhez képest a védőnő, akivel előtte soha nem találkoztunk, mert az épp szabadságon lévő sajátomat helyettesítette, és aki úgy nézett ki, mint Esztergályos Cecília, kedden korán reggel megjelent nálunk, és gyakorlatilag semmi nem volt neki jó, úgy, ahogy van. Kérdezgetett, mi válaszolgattunk, ő mindenttudóan úgy mosolygott ránk, mintha gyengeelméjűek lennénk, csóválgatta a fejét, és hosszasan fejtegette, mit, hogyan kellene csinálni. Azonnal szerezzünk be tápszert, mondta, de amíg nincs, addig szőlőcukros vizet adjunk a babának, mert attól nem lesz semmi baja. Én türelmesen magyaráztam neki, hogy egyelőre anyatejen kívül nem szívesen adnék neki mást, és hogy valószínűleg órákon belül lesz több tejem, de csendes lekezeléssel ismételgette a saját verzióját. Végül mindent megígértünk, mindenbe beleegyeztünk, csak tudjuk már az ajtón kívül, mert még egy "Anya és Apa lehet, hogy ezt gondolja, de ez nem így vaaan" típusú mondat után, lehet, hogy megkértük volna, hogy távozzon.

Egyébként ezt hónapok óta nem értem, amikor azt mondják, hogy Ábelnek ennyit meg ennyit kellene ennie: hiába mondom, hogy valószínűleg kisebb az átlagnál, hiszen az apja és én is pici babák és vékony gyerekek voltunk, én pl. 16 kilósan mentem első osztályba, és nyilván nem eszik minden gyerek pontosan ugyanannyit. Szóval nem vagyok hajlandó azon stresszelni, hogy mennyit eszik, tömni nem fogom, mert nem akarom, hogy utálja az evést, azt meg nehezen tudom elképzelni, hogy napi 6-8 étkezés mellett egyszer csak éhenhal.

Visszatérve a szoptatásra, elég rendesen megszenvedtem azért vele, az első két hónapban sebesek voltak a mellbimbóim, kirepedeztek és fájtak, főleg a jobb, így mindig kicsit összeszorult a gyomrom, amikor a jobb mellem volt a soros, mert a szopizás eleje olyan volt, mintha tüzes satuba tenném, sokszor még a könnyem is csorgott. Szorgalmasan kenegettem, amikor tudtam félmeztelenül járkáltam, ami jól is esett, mert bármi ért hozzá, kellemetlenül égett.

Pár hét elteltével azután fokozatosan egyre jobb lett, egyszercsak azon kaptam magam, hogy már nem kenegetem, és egyre rutinosabban teszem mellre a kismukit, nem igazgatom percekig, hogy meglegyen a helyes testtartás. Ráadásul kipróbáltam a fekve szoptatást, és valahogy ez a póz mindkettőnknek jobb volt, Ábel többet tudott így kiszívni, és nekem is könnyebb volt.

Szerettem szoptatni, tényleg van valami hihetetlenül bensőséges hangulata, és kicsit sajnálom, hogy vége van, karácsony óta a picur étvágya úgy megnőtt, hogy éreztem, már nem elég neki a tejem, így elkezdtem neki tápszerrel pótolni. Egy idő után már napközben nem fogadta el a cicimet, úgyhogy most már csak naponta kétszer szopizik, hajnalban és reggel. Valószínűleg ennek is hamarosan vége, hiába, most már nagyfiú...

Bár akartam a gyereket és úgy éreztem, fel vagyok készülve az anyaságra, azért nem gondoltam, hogy minden rózsaszín lesz, és voltak elképzeléseim a nehézségekről is. Azt gondoltam, hogy legjobban az alváshiány fog kikészíteni, hiszen én imádok aludni, és akár 14 órákat is toltam egyhuzamban. Ehhez képest ez viselt meg legkevésbé, a "bezártság" viszont annál jobban. Nem tudom egészen pontosan megfogalmazni, mit éreztem, de valahogy mellbe vágott, hogy ezentúl nem mehetek csak úgy akárhova, hiszen itt van egy kis lény, aki tőlem függ, akit etetnem és ellátnom kell, és nincs több nyüzsgés, meg barátokkal kávézás, meg shoppingolás vagy mozizás. Vagyis persze, mindent lehet, de csak iszonyú nagy szervezések árán. Legalábbis én így éltem meg. Irigyeltem M.-et, aki elmehet itthonról, emberekkel találkozik, új élmények érik, míg nekem egybefolynak a napok és etetéstől pelenkázásig, pelenkázástól altatásig mérem az időt.

M. mindent megtett, hogy ne így érezzek, és amint lehetett, egyre többfelé mentünk. Elvitt minket cukrászdába meg kávézni, voltunk fagyizni, meg kirándulni, találkoztunk barátokkal, meglátogattunk rokonokat. Aztán kismuki belenőtt a kenguruba és kettesben is elmentünk ide-oda, sétáltunk nagyokat, parkban üldögéltünk, másképp ugyan, de kitárult a világ. Ezért is klassz dolog szoptatni, soha nem kellett a kaja miatt izgulni, kerestünk egy diszkrét helyet az autóval, és a hátsó ülésen megetettem a bébit.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy nem szerettem itthon lenni a picurral, mert például minden egyes alkalommal, amikor hajnal 4-5 körül szoptattam, eszembe jutott, hogy ilyenkor keltem vagy indultam el dolgozni, és mennyivel csodálatosabb egy pici, jó illatú, szuszogó csomaggal összebújni a meleg ágyban, mint munkába menni. És nem csak emiatt szerettem vele lenni, hanem mert attól a pillanattól kezdve, ahogy megláttam, beleszerettem a kisfiamba, és tudtam, hogy még ha nehéz is lesz, életünk legjobb döntése ő volt.

És közben nap mint nap, újra és újra rácsodálkoztunk, hogy van egy gyerekünk. Ezzel egyszerűen a mai napig nem tudunk betelni. Esti szertartásunkká vált, hogy amikor mentünk lefeküdni, akkor odakuporodtunk a bölcsője mellé, és hosszú percekig olvadozva néztük, hogy milyen szép ez a gyerek. Ez még most is így van, csak most a szobájába a kiságy mellé osonunk be, és sóhajtozunk felette, hogy mennyire szeretjük. Hihetetlen dolog szülőnek lenni, képtelen vagyok felfogni, hogy ez a kis gügyögő szeretetgombóc belőlünk lett.