Gyermekágy - kórházi napok 2.

Kismama, keljen fel, azonnal el kell hagynia a szobát!

A kisfiunk születésének másnapján M. késő délelőtt ért be a kórházba, és a reggelin kívül egy apró dobozkát is kaptam tőle: egy vékony ezüstlánc volt benne, rajta apró medál, egy pár kék pici cipőcske. (Ezt azóta sem vettem le, állandóan rajtam van.)


Délután megérkeztek anyukámék, a boldog nagymama teljesen odáig volt az első unokájáért, épp ott voltak nálam, amikor átcuccolhattam az alapítványi szobába, így segítettek költözködni, és a hazai kajákat meg a liternyi madártejet már kényelmes körülmények között fogyasztottam el. Anyuék telepakolták a hűtőt, így innentől kezdve nem voltam a kórházi kosztra kényszerítve, ami, hát valljuk be, nem volt valami fényes.

Ábel még mindig sokat aludt és nyugodtan viselkedett, de a nővérek rendületlenül biztattak, hogy tegyem a mellemre három óránként és próbáljam szoptatni. Minden egyes ilyen alkalommal segítséget is kaptam, megmutatták, hogyan kell helyesen tartani, hogy kell(ene) a szájába tenni a mellbimbót, és azt is tanácsolták, hogy kezdjek el fejni, az ingerléstől ugyanis előbb megindul a tej.  Én szinte semmit nem tudtam a szoptatásról, így elkeseredve nézegettem azt a pár csepp tejet, amit sikerült kifacsarnom egy-egy ilyen alkalommal, de ők minden mililitert kitörő örömmel fogadtak, és rengeteget biztattak.

M. végül nem aludt ott velünk a második éjszaka, pedig a magánszobában már lett volna rá lehetőség, de pár dolgot még el kellett intézni, mire hazamegyünk (pl. összeszerelni a bölcsőt, meg ilyenek), és én is azt tanácsoltam neki, hogy pihenjen, amíg tud, ki tudja mi lesz, ha otthon leszünk. Így kettesben maradtunk kismukival, aki már jóval többet nyekergett, mint addig, és én egyre jobban féltem, hogy éhes lesz, és én nem tudok neki elég tejet adni.

Az éjjel nagy részét a kanapén fekve töltöttem, mellkasomon a picivel, egyszer megpróbáltam visszatenni a "kiságyába", de azonnal sírni kezdett. Így tovább hallgattunk együtt, ő a szívdobogásomat, én a szuszogását. Emlékszem, teljesen el voltam zsibbadva, mert valami hülye kitekeredett pózban voltam, de meg sem mertem mozdulni, mert féltem, hogy felébresztem.

A következő nap már alig volt időm magamra: látogatókat fogadtam, próbáltam szoptatni, jártam a csecsemős nővérekhez tanulni, és fejni, meg kellett néznünk egy oktatófilmet a szoptatásról (akkor már olyan fáradt voltam, hogy kismukival együtt majdnem én is elaludtam a képernyő előtt), tisztába tettem, fürdetni vittem, aztán egyszercsak este lett, majd éjszaka, és eszembe jutott, hogy nem ettem és nem zuhanyoztam, és elmaradt az esti fogmosás is.

Hajnali fél 2-kor épp az ügyeletes cscsemősnővér próbált tejet kipréselni a melleimből, amik akkorára kőkeménnyé váltak és fájdalmasan feszültek. Iszonyúan fájt, az egyik mellbimbóm már kisebesedett, és a másik is nagyon érzékeny volt, hiába kenegettem szorgalmasan az erre a célra vásárolt kencével. De még így is kis híján hangosan felröhögtam, amikor a nővérke megkérdezte, hogy implantátumok vannak-e a cicimben, hiszen én, akit világ életében frusztráltak a kis mellei, soha nem gondoltam, hogy valaha is hallani fogom ezt a kérdést. Szóval tisztáztam, hogy bár tényleg úgy néz ki, mintha két betonfánk lenne oda betömködve, azok mind a sajátjaim és én sem értem, mitől lett ekkora.

A nővér megsajnált, hozott nekem két meleg vízzel töltött gumikesztyűt, hogy tegyem a melltartómba, a meleg kicsit fellazítja majd a bedurrant mirigyeket, és kevésbé fog fájni. A babának pedig adott egy kicsi tejet, hogy el tudjon aludni, és azt mondta, most pedig pihenjek végre én is, három óra múlva újra találkozunk.

Visszamentünk hát a szobába, Ábel édesen aludt, én végre zuhanyoztam és fogat mostam, és ettem is valamit, betettem a kesztyűket a melltartómba befeküdtem az ágyba és egy nagy sóhajjal magamra húztam a takarót...

Tíz másodperc múlva kivágódott az ajtó (az alapítványi szobákat sem szabad belülről bezárni, így itt is állandóan jöttek-mentek a nővérek és az orvosok), és én hunyorogva néztem az izgatottan kiabáló nővérre, aki mintha azt mondta volna, hogy pakoljak össze és azonnal hagyjam el a szobát. Ezt nem igazán tudtam felfogni ezért csak néztem rá bambán, de ő megismételte: "Kismama, most azonnal szedje össze az összes holmiját, innen ki kell költöznie!" Kábán ültem föl, és néztem, ahogy a bútorokat elkezdik kitolni a folyosóra, és behoznak egy ilyen tálalókocsi féleséget az személyes cuccaimnak.

Közben valahogy eljutottak a tudatomig a mondatok, amiket az izgatott és idegesen hadaró nővérke szajkózott, a Szent László fertőző osztályán az egyik kismamánál megindult a szülés, és szükségük van egy szeparált szülőszobára. Mivel telt ház van, ezt az egyetlen szobát tudják csak a célnak megfelelően átalakítani. a nő bármelyik pillanatban megérkezhet és már hat ujjnyira ki van tágulva, úgyhogy öt percem van, hogy mindent összeszedjek.

Tiltakoztam volna, de beláttam, hogy ez nem az a szitu, ha vészhelyzet van, akkor reklamálhatok, meg hisztizhetek itt, de nyilván semmi értelme, nem azért tesznek ki az éjszaka közepén, mert így diktálta az úri kedvük. Mindezek ellenére torkomban egy hatalmas görccsel, szinte sokkos állapotban kezdtem pakolni, mindenem szanaszét volt, az én ruháim, a gyereké, a fürdőszoba tele mindenfélével, a hűtő kajával, hirtelen azt sem tudtam, hova kapjak. A csecsemős nővér megint nagyon emberségesen viselkedett, azt mondta, elviszi a picit a csecsemőosztályra, amíg pakolok, hogy fel ne ébredjen, majd visszajött, és segített nekem. Közben a gyerekágyas részről is odajött egy nővér, és ő is a dolgaimat csomagolta.

Tíz perc múlva a tálalókocsival és a gyerek görgős ágyával, két nővér kíséretében vártam a liftre a kihalt folyosón, mivel sehol nem volt már hely, az osztályt is el kellett hagynom, a nőgyógyászatra költöztettek. Az egyik nővér bátorítóan odasúgta, hogy jó helyünk lesz ott is, ne aggódjak. Reméltem, hogy egy kisebb, üres szobába visznek, de amikor bezötyögtünk a szobába, és felkapcsolták a villanyt, két nő pislogott ijedten a négyágyas kórteremben. Iszonyú kellemetlenül éreztem magam, hogy felébresztettük őket és beköltözök egy kisbabával két olyan nő mellé, akik ki tudja, miért vannak itt, mi van, ha pont nem lehet gyerekük, vagy vetélés után vannak...

A nővérek kipakolni is segítettek, igaz, hogy mindent összevissza, a ruháim mellé kerültek a kaják, ráadásul közben észrevettem, hogy valami folyni is kezdett az egyik zacskóból. Miután otthagytak minket, gyorsan és halkan elnézést kértem az új szobatársaimtól, és a sötétben folyni kezdtek a könnyeim. Azzal vigasztaltam magam, hogy reggel jön értünk M. és megyünk haza...

Kismuki kisvártatva nyöszörögni kezdett, úgyhogy magam mellé vettem az ágyba, próbáltam csitítgatni, hogy ne ébresszen fel mindenkit, ott maradt mellettem, így szundikáltunk kb. másfél órát.

Reggel aztán kezdődött egy újabb hercehurca: meg kellett szereznem a zárójelentéseket, hivatalos papírokat kellett intézni az önkormányzattal, megvizsgáltatni kismukit a gyerekorvossal, vért vetetni a sarkából, beszélni az orvosommal, és természetesen valahogy megetetni a bébit és fejni. Közben jó lett volna valamikor felöltözni és a babát is előkészíteni az utazáshoz.

Végül valahogy minden megoldódott, a kezünkben volt az összes papír, a dokimmal megbeszéltük, mik a további teendők, újra megdicsért, hogy milyen nagyszerűen helyt álltam, azt mondta, nem szokott ilyet mondani, de ez tankönyvi szülés volt. Azt nem tudom, hogy az milyen, mindenesetre nekem nem volt rossz élmény, és mondjuk két év múlva akár jöhet a kistesó. A pénzt mosolyogva elvette és megköszönte, megpusziltuk egymást és emlékeztetett, hogy hat hét múlva vár egy vizsgálatra.

Aztán ott álltunk a liftnél, majd már az autónál voltunk, betettük a kismukit, mi is beültünk, és elindultunk haza. Először, hárman a saját otthonunkba. Kigördültünk a kórház kapuján, és kitört belőlem a zokogás.