A mouse-gate

Hát az úgy volt, hogy elmentünk 11 napra nyaralni, és mielőtt magára hagytuk volna szeretett lakásunkat, gondosan kidobáltunk minden maradékot a kukába és a szemetet is levittük, mert állandóan attól rettegek, hogy véletlenül a csótányok lakályosnak találják az otthonunkat, és beköltöznek.


Szóval, szép, tiszta lakást hagytunk magunk után, gondosan bezárt ajtókkal, ablakokkal. Azután, amikor hazaértünk, és meghitten kanapézgattunk az első este, egyszer csak fura motoszkálást hallottam a hűtő felől. Viccesen megjegyeztem, hogy van egy egerünk, de egyáltalán nem gondoltam komolyan, inkább azt gyanítottam, hogy egy nagyobb bogár mászkál odabent a kamrában.

Két nap elteltével, újra jelentkezett a mocorgás és kapirgászás, majd a következő estén megint, így sajnos bizonyossá vált: egy egérrel osztjuk meg a fészkünket. Természetesen totál pánikba estem, rettegtem és undorodtam egyszerre, a kamrának még a környékére sem akartam menni, pedig napjában legalább ezerszer kell.

Úgy éreztem, azonnal el akarok költözni, és egyébként meg nem fért a fejembe, hogy egy ötödik emeleti, tiszta, rendezett lakásba, bezárt nyílászárók mellett, hogy a fenébe jött be egér.

Megkezdődött a harc köztünk és az egér között, és be kell vallanom hosszú napokig az egér állt nyerésre. Ez részben köszönhető az áldott jó lelkünknek is, ugyanis nem akartuk megölni, csak azt akartuk, hogy menjen el. M. vett ilyen élve elfogós csapdát, amiből a kis barátunk sorra csente ki az elemózsiát, de soha nem esett rabságba.

Azután anyukám férjének a tanácsát és útmutatását követve kartonlapra tett ragasztóval próbálkoztunk az élve elfogós mellett, bár ezt mindketten annyira kegyetlennek találtuk, hogy amikor kitettük, egyikünk sem aludt éjjel, egyre azt vártuk, mikor hasít az éjszakába a kétségbeesett egérsikoly.

Úgy tűnt azonban, kifogtunk egy egér-ChuckNorrist, mert bár a csalik újra és újra eltűntek, a ragasztóra rá sem hederített rágcsálónk. Először még nevettünk és jókat poénkodtunk rajta, de az esti motoszkákból nappali kapargászás is lett, sőt, úgy tűnt, a buli egyre durvul, a kis szemtelen iszonyú ramazurikat csapott a kamra polcain, nekem meg már késélen táncoltak az idegeim.

Újabb csapdát szereztünk be: még mindig élve elfogós, de komolyabb szerkezet. Az egér kétszer csente el belőle a diót, egyszer M. látta is (brrrrrr!), ahogy oldalról piszkálgatja ki a kis ravaszdi.

Végül az egyik reggelen M. diadalittas táncot járva ébresztett: elkaptuuuuk! A mi okos egerünk nem a ragasztós halált választotta, hanem szépen belesétált a csapdába és izgatottan kuporogva várta a sorsát. Kicsit még el is lágyultunk, mert egy icipici sötétszürke, tök cuki egérke volt, M. csapdástól egy cipősdobozba tette, autóztak egy kicsit, majd valami pusztaságban elengedte. Még aggódtam is érte, mert esett az eső aznap, hogy túléli-e a napot, kint a nagyvilágban.

Egész nap a fellegekben jártunk, büszkék voltunk magunkra, hogy mennyire menő és humánus egérvadászok vagyunk, és este boldogan heveredtünk le, hogy megnézzük a jól megérdemelt sorozatunkat.

És... nem akartunk hinni a fülünknek, mert bizony a kamrából ismerős kapirgálás és motoszkálás hallatszott, újra pánik és egekbe szökő adrenalin: ezek többen vannak!!!

Borzasztó napok következtek: egérrandalírozás a kamrában éjjel-nappal, szörnyű víziók előttünk, amint egerek százai lepik el a lakást és rágják szét a szép bútorainkat, valamint tartanak rettegésben minket.

Az egérűző repertoárunkat tovább bővítettük egy elektromos riasztóval, amit egerünk/egereink vidáman hallgatott, miközben ki tudja, mit majszolt/ak a polcon.

Egészen idáig az volt a stratégiánk, hogy nem bolygatjuk a polcokat, mert féltünk, ha kiveszünk valamit, akkor szétszaladnak az egerek, így arra pályáztunk, hogy előbb a csapdákkal elkapjuk őket, majd kitakarítunk. Beláttuk azonban, hogy ez így nem megy, így tegnap este nekigyürkőztünk, vagyis főleg M., és elindult a Nagy Egérvadászat.

Először is gondosan nagyon széles ragasztós csapdát készített egyfajta demarkációs vonalként a konyha és a kamra közé, hogy ha szétszaladnának, ezen ne jussanak túl, azonban, ha mégis kikerülik valahogy, akkor az én barikádomba ütköztek volna, amit a konyha és a nappali közé építettem (mindezekre azért volt szükség, mert ajtók nincsenek a fent nevezett helyiségek között).

Ezután M. kesztyűt (vagyis ennek hiányában egy pár zoknit) húzott a kezére, kikészítettünk egy csomó fekete kukászsákot, és elkezdtük kipakolni a kamrát. Próbáltam trenírozni magam, hogy bármit is látok, ne sikítsak, még ha egy nyüzsgő egérrajba is botlunk, nem ébreszthetjük fel Pupákot. Ettől függetlenül roppant idegesen táncikáltam a barikádom mögött, miközben M. megfontolt lassússággal emelgette kis a polcok tartalmát.

Órákig tartott, M.-ről csöpögött a víz, a kamrában lévő dolgok 70 százalékát kidobtuk, de egeret egyet sem láttunk, egérkakit viszont sajnos elég sokat. Éjjel 11-re kifertőtlenítettük és kitakarítottuk a kamrát, visszapakoltuk, amit kellett, elhelyeztünk három újabb csapdát, M. levitte az összes szemetet, majd kimerülten rogytunk le.

Nem egészen így képzeltem a szülinapom előestéjét, mert úgy terveztem szépítkezni fogok és gyógyítgatom magam, mégis annyira jó volt túlesni a dolgon, így mondtam is M.-nek, hogy ez a legromantikusabb ajándék, amit eddig kaptam.

Reggelre újabb egér volt a csapdában, M. már szélnek is eresztette kilométerekre a lakástól, ma még nem hallottam motoszkát, úgyhogy csendben fohászkodom az égiekhez, hogy itt legyen vége, és reménykedem, hogy a nagyon szapora egerek nem fialtak ide egy egész fészekaljnyi kisegeret.