Elvesztettük a baleseti ügyelet szüzességünket

Nem tudom, mások hogyan élik túl, hogy a gyerekeik bármikor betegek lehetnek vagy bármelyik pillanatban történhet velük valami. Pár napja Bezzeg Franciaországban írt erről egy posztot, és annyira, de annyira átéreztem minden pillanatát. Én állandóan rettegek ettől, és már a gondolattól is sírni tudnék.


Pupákkal eddig nagy szerencsénk volt, egyetlen egyszer volt lázas, volt néhány kiütése és egy kis ekcémája, de néhány huppanáson kívül még csak egy nagyobb esés sem fordult elő vele.

Ez a hideg, borongós szombat tökéletesen indult, bőséges reggelit készítettem, nyugodtan kávéztunk, jazzt hallgattunk, majd épp vásárolni indultunk (igen, sajnos szombaton, máskor nincs rá időnk), úgy volt, hogy talán bemegyünk valamelyik plázába is, és vehetek magamnak is pár dolgot. Hosszú küzdelmek után meg volt etetve, tisztába volt téve mindkét gyerek, mindannyian fel voltunk öltözve és pont Puppinát ügyeskedtem bele a hordozóba, amikor kintről meghallottam Pupák sírását.

A következő pillanatban ott álltak M.-mel az ajtóban, Pupák sikítva ordított, M. falfehéren szorította magához és kétségbeesetten közölte: "Odacsuktam a kezét a kocsiajtóval". Páni félelem lett úrrá rajtam, mégis valahogy higgadtan cselekedtem, leültettem Pupákot, megvizsgáltam a kezét, megkértem, hogy próbálja meg ökölbe szorítani. Szerencsére ez sikerült is, az ujjacskáin pedig az ajtó okozta benyomódás látszott.

Felhívtam az ügyeletet, elmondtam, mi történt és megkérdeztem, hova kell mennünk. Azt mondták, a gyerekek vékony ujjacskái könnyen törnek és repednek, menjünk be a János kórház gyereksebészeti ügyeletére.

Betettük a gyerekeket a kocsiba, útközben pedig a halálra vált M.-et vigasztaltam, akit szörnyű lelkiismeretfurdalás gyötört, mindkettőnknek folytak a könnyei.

Pupák az úton édesdeden elaludt, ekkor már sejtettem, hogy talán mégsincs olyan nagy baj. M. is lenyugodott kissé és finomított a sztorin, nem rácsapta, csak ráhajtotta az ajtót Pupák kezére, de állítólag hallotta, ahogy reccsentek az ujjai.

Az ügyeleten szinte azonnal sorra kerültünk és egy olyan gyerekorvos fogadott minket, amilyen a nagy könyvben meg van írva, egy kedves, idős, jószívű doktor bácsi, aki türelmesen bánt nem csak a gyerekkel, hanem velünk is, még akkor is, amikor M. hirtelen nem tudta megmondani, melyik kezéről van szó a gyereknek.

Pupák egykedvűen üldögélt a vizsgálóasztalon, mukkanás nélkül tűrte, hogy nyomogassák és csavargassák az ujjait, amiken akkor már az égvilágon semmi sem látszott, se duzzanat, se kékség, se pirosság, semmi.

Szóval még csak röntgenre sem volt szükség, a doktor bácsi azon melegében megállapította, hogy nincs törés vagy repedés, Pupáknak semmi baja. Az asszisztens miközben adminisztrált, füstölgött, hogy neki ezzel a hülyeséggel is ugyanannyi munkája van, mint a komoly esetekkel, én kicsit feszengtem, majd távozáskor elnézést kértem, hogy raboltuk az idejüket. És bár ezt így is gondoltam, mégis muszáj volt bemennünk, mert mi nem vagyunk orvosok és nem tudtuk eldönteni, van-e komolyabb baj.

Hát így vesztettük mi el a baleseti ügyelet szüzességünket és szívből remélem, soha nem is fogunk ennél nagyobb problémával odarohanni.