2016. április 9., szombat

Hogyan vettünk új tévét

Mindig akkor ülök le írni, amikor a legkevésbé van rá időm, ma is egyedül vagyok a gyerekekkel, főzök is, meg még mosni is kellene egy pár adagot és ezen kívül is tudnék találni még milliónyi tennivalót, de most épp mindketten alszanak, a csirkecombok a finom zöldségekkel már sülnek a sütőben, a mosnivaló pedig ráér még egy kicsit.
Ma megint anya-fiú programot csináltunk Pupákkal, bábszínházban voltunk az itteni faluházban, ami egyáltalán nem lepukkant, bármikor be lehet menni csak úgy (a múltkor pl. Pupák csak játszikált egyet a gyereksarokban), és rengeteg eseményt szerveznek gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt.

Már másodjára voltunk bábelőadáson, Pupák nagyon élvezte, a gyerkők és pár szülő is cipő nélkül üldögélnek (olykor rohangálnak - mármint a gyerekek) egy nagy szőnyegen, tök családias hangulata van az egésznek. A mai színházat Pupák talán még inkább szerette, mint a múltkorit, mert jobban bevonták a gyerekeket, és az egész ilyen pici lurkókra volt kitalálva, Pupák figyelmét szinte végig lekötötte.

A héten újabb kalanddal bővült a családi legendárium, ugyanis csütörtökön elindultunk tévét venni. Már régóta vitázunk a témán M.-mel, mert szerintem pont megfelelő volt a jelenlegi tévénk is, egy ekkora nappaliba fölösleges mozivászon nagyságú készüléket venni, a kisebb esztétikusabb is, filmeket nézni is remekül lehet rajta. M. azonban egyre többet pedzegette a témát, a múltkor bevonszolt egy műszaki boltba és megmutatta, hogy ugye milyen klassz?, mire én kicsit lelombozva a lelkesedését, csak annyit mondtam, hogy a talpa nem menne a bútorunkhoz. Igazából csak ironizáltam, de még mindig nem éreztem életbevágónak a tévécserét.

Aztán a héten M. azzal állt elő, hogy már le is árazták a kiszemelt típust. Én meg úgy gondoltam, hogy olyan nagyon sokat dolgozott az utóbbi hónapokban, igazán megérdemli, hogy úgy érezze, nem hiába, és ne csak a rengeteg adósságot perkáljuk vissza folyamatosan, hanem legyen valami örülnivaló is. És, ha őt ez teszi boldoggá, akkor legyen új tévénk. Szóval legnagyobb meglepetésére, azt mondtam, hogy menjünk, vegyük meg, sőt rábeszéltem, amikor elkezdett meginogni, hogy biztosan kell-e ez most nekünk.

Szóval bepakoltuk a két kis pupákot az autóba és elindultunk az akciós áruházba. Igen ám, de ott már csak a bemutató darab volt meg, Budapesten egy másik üzletben még volt két darab, de nem tették félre nekünk, mert azt nem lehet. M. szomorú volt, de mondtam neki, hogy fürdésig még van másfél óra, uccu neki, ha szerencsénk van, megjárjuk az utat, bevásárolunk, és este már moziminőségben nézzük a Star Warst.

Gurultunk hát tovább. Útközben az internetes világháló segítségével kiderítettük, hogy máshol is kedvezményes ám a termék (Isten áldja a Glamour-napokat!), így talán nem kell átbumliznunk az egész városon. Eldugóztunk a kiválasztott plázáig, leparkoltunk, gyerekek ki, célirányosan üzletbe be, de itt már csak egy visszacsomagolt darab volt, azt inkább nem hoztuk el. Szerencsére az objektumban két emelettel feljebb volt még egy műszaki áruház, így a bezsongott Pupákot ügyesen terelgetve bezsúfolódtunk a tömött liftbe, elsétáltunk a harmadik üzletbe is, ahol akciósan, bontatlanul volt kapható az álomtévé. Igaz, hogy picit megint sétálni kellett a raktárig, de ilyen edzett családnak, az semmi. Mondjuk gyanút foghattunk volna, amikor az eladó diplomatikusan megkérdezte, hogy messze parkolunk-e, és mivel akarjuk odáig elvinni a készüléket. Kicsit pánikolni kezdtem, de M. megnyugtatott, hogy ő nagy és erős, meg fogja oldani. 

Hát mit mondjak, baszott nagy volt az a tévé, pláne becsomagolva, de M. tényleg addig ügyeskedett, amíg be nem legózta a hóna alá. Lassan, de eljutottunk az autóig, M. előre ment és még jó pár méterre voltunk tőle, de már láttam, hogy valami bibi van. Igen, pontosan az volt a helyzet, amire akár számíthattunk volna, ha nem kap el minket annyira a vásárlás heve: a doboz nem fért be az autóba. Legalábbis úgy semmiképp nem, hogy benne van két gyerekülés. Így két választásunk volt, vagy Pupákot és az egyik gyerekülést betesszük a csomagtartóba, a tévét pedig a hátsó ülés előtti részen utaztatjuk, vagy telefonálgatni kezdünk, hogy valaki mentsen meg minket, és vigy haza a tévénket (hozzánk haza). 

Utóbbit választottuk. Ekkor már csak fél óránk volt a fürdésig. És pont senkinek nem volt jó, pedig nagyon jó fej barátaink vannak. De az egyik céges rendezvényen, a másik fodrásznál ült, a harmadiknak másfél óralett volna, amíg odaér, a negyediknek épp nem volt autója... Kezdett eluralkodni rajtunk a kétségbeesés. Felhívtam a legjobb barátnőmet, hátha. Kiderült, tőlünk kb. 50 méterre ruhákat próbálgat egy fülkében (Isten áldja a Glamour-napokat!), a pasija pedig kocsival épp oda tart érte. Szóval, végül meg lettünk mentve.

Igaz, hogy aznap este a gyerekek már nem fürödtek. Mondjuk, mind a ketten úgy fel voltak pörögve, hogy Puppina még vacsora után egy órával is hörgött meg brummogot az ágyban, amikor pedig csend lett és bementem hozzájuk tágra nyílt szemekkel és teli szájjal vigyorgott rám, de egy idő után azért ő is elaludt.

Mi pedig, miután másfél órát szereltük a tévét és mindent a helyére dugtunk, lerogytunk Star Warst nézni a kanapéra. Tizenöt perc múlva mindketten aludtunk.


Ő pedig Pupák. (Minden anya úgy van vele, hogy nem tud betelni a gyereke szépségével? És minden fiús anya titkon szerelmes a gyönyörűséges kisfiába?)




6 megjegyzés:

  1. Biztos minden anya így érez, de Pupák elfogultság nélkül is gyönyörűséges.
    A tv-vásárlást olyan volt olvasni, mintha valaki elspoilerezett volna egy filmet. Tudtam (na jó, sejtettem), mi lesz a csattanó, aztán végig drukkoltam, hogy minden rendben legyen. :-)

    VálaszTörlés
  2. Marci csak úgy hívja Marcikàt, hogy "a kis szerelmed":)

    VálaszTörlés
  3. Cuki Pupák! És igen, nálunk is szerelem! <3

    VálaszTörlés