2018. február 14., szerda

Éltem - és ebbe más is belehalt már

A 2017-es év nem volt könnyű, tele volt fájdalommal, szorongással és feszültséggel. Persze voltak nagyon szép pillanataink is és örömteli események is történtek, de előbb a rossz dolgokat mesélem el.


Májusban hosszú betegség után elment a nagynéném, hihetetlen űrt hagyva maga után. Annak ellenére, hogy Amerikában élt, nagyon intenzív volt a kapcsolatunk, sokat utaztak haza, mi is voltunk már náluk, állandó telefonos, skype és e-mail kapcsolatban voltunk. Hihetetlen erővel és méltósággal viselte a betegségét, olyannyira, hogy néha nehéz volt elhinni, mekkora fájdalmai vannak.

Ha csak egyvalamivel kellene őt jellemeznem, azt mondanám, úgy tudott nevetni, ahogy senki más. Gyöngyözően, magával ragadóan, szívhez szólóan, ragadósan, annyira, hogy a végén fájt az oldalunk, potyogott a könnyünk és kapkodtuk a levegőt.

Olyan jelenség volt, akit nem lehetett nem észrevenni, egy gyönyörű, impulzív nő, aki mindenki szívében nyomot hagyott, elképesztően jó ízlése volt,  hibátlan stílusa, tájékozott és művelt, állandóan lépést tartott a világgal.

Egész életében szerelmes volt a férjébe és viszont, az egyik legintenzívebb és legstabilabb kapcsolat volt, amit valaha láttam. Hihetetlen, milyen nehézségeken mentek át együtt, de mindig ott voltak egymásnak. Bejárták a világot, új életet kezdtek egy távoli földrészen és képesek voltak otthont teremteni maguknak távol a szeretteiktől.

Az utolsó napokat otthon töltötte, a nagybátyám csak percekre hagyta magára, mindvégig mellette volt. Színes sálakkal dekorálták ki a ronda színű speciális ágyat, amit azért vettek, hogy könnyebben tudjon felülni és mozogni. Amikor már nem tudott beszélni, sorban meghallgatták azokat a cd-ket, amiket az utazásaik során vásároltak, egy-egy mosollyal jelezte, amikor eszébe jutottak a szép emlékek. A nagybátyám szerint békében ment el...

Én a mai napig képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé, hallom a nevetését, a hangját, el akarok neki mesélni dolgokat, kikérni a véleményét. És tudom, hogy annyira, de annyira örülne a sulinak, amit csinálok és büszke lenne rám, mint mindig.

Pár héttel később tragikus hirtelenséggel meghalt M. anyukája. Hihetetlen sokk volt ez az egész családnak, olyan megrázkódtatás, amit még most sem hevertünk ki.

Az anyósom nagyon ambivalens személyiség volt, egyrészt tele volt szeretettel, másrészt óriási terhet pakolt a szerettei vállára. M.-ék még gyerekek voltak, amikor a szüleik elváltak, és az anyukája életében ez olyan törést jelentett, ami mindent megváltoztatott. Teljesen padlóra került, anyagilag, érzelmileg és mentálisan is. Akkor veszítették őt el először. Innentől kezdve megfordult az anya-gyerek viszony, hiszen tulajdonképpen ők hárman gondoskodtak róla. Amikor a suli és a munka Budapestre szólította őket, hozták magukkal az anyukájukat is, és erőn fölül küzdöttek azért, hogy a víz felett tartsák a fejét.

M.-mel rengeteget beszélgettünk az anyukájával való viszonyáról, mindig azt mondta, hogy neki nincs klasszikus értelemben vett anyukája, ő nem tudja, hogy milyen lehet az. Azt is mondta, hogy a legtöbbször nem okoz neki örömet, ha együtt vannak, és már azon is gondolkodott, szereti-e igazán.

Én mindig azt mondtam neki, hogy lehet, hogy az anyukája nem volt elég erős akkor, teljesen alámerült a fájdalomban, az önsajnálatban és közben megfeledkezett arról, hogy a gyerekeinek szüksége van rá, és tudom, hogy ez kegyetlen nehéz lehetett nekik, ugyanakkor mind a hárman szeretettel teli, érzékeny, felelősségteljes felnőttekké váltak és ehhez szükség volt arra az alapra, amit az édesanyjuktól kaptak pici korukban. Az, hogy soha nem hagyták a padlón, hogy folyamatosan gondoskodtak róla, hogy soha de soha nem hagyták magára, és mindig ott voltak, amikor szükség volt rájuk, nekem azt jelenti, hogy nagyon szerették az anyukájukat.

A halála hihetetlen törés volt, és M.-nek olyan lelki traumát jelentett, amiből nem tud felállni. Hónapok óta próbálom rávenni, hogy keressen fel egy szakembert és oldjuk fel valahogy ezt a gócot, ami egyre csak nő, miközben óriási pusztítást végez. M. újra dohányzik, rettenetesen lefogyott, annyi munkát vállal, ami teljesen maga alá temeti, feszült, ideges, mogorva, szinte semennyi időt nem töltünk együtt, a gyerekekkel csak perceket van és bár én próbálok türelmes és megértő lenni, érzem, ahogy engem is felemészt ez az egész.

Fáj, hogy magába zárkózik, fáj, hogy látom a fájdalmát, fáj, hogy nem beszélgetünk, hogy nem vagyunk együtt, iszonyúan aggódom érte, a kapcsolatunkért, az életünkért.

Hónapok óta próbálom elérni, hogy utazzunk el pár napra kettesben, szeretném, ha tudnánk beszélgetni, mert annyi minden mellett el akarom neki mondani, hogy én még mindig szerelmes vagyok belé és vele akarok megöregedni, és senki mással nem tudnám elképzelni az életem, és belehalok, ha boldogtalannak látom.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon nehéz évetek volt, de most már talán a naposabb oldal következik. Biztos vagyok benne, hogy M. tudja, hogy ott vagy neki, de az biztos hogy jól teszed ha noszogatod, hogy segítséget kérjen. Remélhetőleg ő is belátja, hogy igazad van és csak jót akarsz. Nagyon örülök, hogy újra írsz. Hiányoztak a történeteid.

    VálaszTörlés
  2. Kemény időszakon vagytok túl, sajnálom :( És azt is, hogy M. most ennyire bezárkózik. Hasonló anyósom van, nem klasszikus anya, Sz-t mindig felzaklatja, amikor az anyukája a "gyerek" és elég mogorva tud ő is lenni ilyenkor. Tanácstalan vagyok, hogyan lehet feldolgozni az ilyen szülő-gyerek viszonyt, pláne az esetetekben, hogy a gyász hozta igazán felszínre. Remélem, sikerül kibillennie belőle hamarosan!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon sok hasonlóság van a férjeink között, ez korábban is feltűnt már.
      Én is remélem, hogy túl leszünk ezen is, mint már annyi mindenen, szerintem ő is érzi, hogy ez így nem lesz jó.

      Törlés