"Olvasni nem azért érdemes, hogy "műveltek", hanem hogy gazdagok legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk..."

Életem különböző szakaszaiban változó volt, mikor mennyit olvastam. A legintenzívebb korszak 10-18 éves korom között volt, nem volt olyan, hogy ne olvassak valamit, ha nem találtam új könyvet, akkor a régieket olvastam újra. Szerettem nagyon sok kötelező olvasmányt is, bár az ajánlottak közül sokkal több bejött.


Szinte mindenevő voltam, a pöttyös, csíkos könyvek ugyanúgy jöhettek, mint a mesék, a verseskötetek vagy a klasszikus irodalom. Valamiért egyedül a sci-fit és a fantasyt utasítottam el, az ilyen témájú regények, novellák nem érdekeltek, ez a szerelem később jött.

Máig szeretek úgy kézbe venni egy könyvet, vagy beülni egy filmre, hogy semmit nem tudok róla, nem tudom, miről szól, mi a műfaja, milyen korban játszódik. Így igazi, hamisítatlan élményt kapok, hiszen, ha jó a mű, úgyis magával ragad.

Azután volt olyan időszakom is, amikor valamiért hanyagoltam az olvasást, volt, hogy hetekig nem olvastam, és nem is tudom igazán, ennek mi volt az oka.

Most évek óta megint könyvfalós időszakom van, és mióta megvan a Kindle-m, már az sem okoz kényelmetlenséget, ha esetleg vaskosabb kötetet választok, hiszen a Kindle mindig ugyanannyi helyet foglal a táskámban. Amikor dolgozni jártam, egyedül az olvasás enyhített a másfél órás békávézás kínjain, legalább nem éreztem ablakon kidobott időnek.

Amikor Pupák megérkezett, hetekig gondolni sem lehetett az olvasásra, de mióta 8-kor elalszik és csak reggel ébred, újra beköszöntött az aranykor. Esténként 2-3 órám is jut olvasásra, és most megint csak az okoz némi problémát, mit olvassak.

Ezért is örülök annyira a bloggertársak olvasókönyves posztjainak, a múltkor például Tamkónál volt egy remek poszt Jung Chang Vadhattyúk című regényéről, ami amellett, hogy irodalmi élményt nyújt, hihetetlenül érzékletesen lefesti a maoista Kína borzalmas világát. Szóval örömmel csaptam le Tamkó könyvajánlója nyomán a regényre, és feljegyeztem a kommentekben emlegetett könyvek címeit is.

Azóta már túl vagyok a Hóvirág és a titkos legyező című regényen is, ami szintén Kínában játszódik, de egy egészen más korban és legalább annyi érdekes dolgot lehet belőle megtudni, mint Chang regényéből, bár ez kicsit lányregényesebb.

Most Justin Cronin A szabadulás című posztapokaliptikus regényfolyamát olvasom, amit lehet soha nem veszek a kezembe, ha előre tudom, miről szól, sőt az első fejezet után le is akartam tenni, mert nem volt kedvem egy nyomorult sorsú nő életéről olvasni. Azonban ritkán hagyok abba könyvet, így ezt is folytattam, és egyszercsak beszippantott a történet. Nem is tudom letenni, bár úgy érzem, kicsit túl lett spilázva a sztori, de most már érdekel, mi lesz a vége.

Szintén friss könyvélmény Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában című regénye, amiben egy autista fiú mondja el a történetet egyes szám első személyben. Az ebből készült darabot néztük meg a múltkor a Centrál Színházban, a főszereplő fiú egyszerűen zseniális volt.