Így történt

2013. július 12., péntek

Hajnalban, fél 5-kor arra ébredek, hogy valami lassan bugyog a lábam között. Mozdulatlanul fekszem és próbálom kitalálni, mi lehet az. Az elmúlt két nap minden reggele hozott valami furcsát, távozott a nyákdugó, és az is hasonló érzés volt. Ez most mégis valami más. Átfut a fejemen, hogy talán ma szülök? Olyan hihetetlennek tűnik még most is..

Megérkezett

Tegnap délutàn 16.05-kor megérkezett a kisfiunk, 2900 grammal és 51 cm-esen.  Szerintem egyszerűen tökéletes. A szülés egy fájdalmas-gyönyörű élmény, de arról majd később.

Finisben (?)

Miután betöltöttem a 36. hetet is, hétfőre volt megbeszélve az első találkozó a szülésznőmmel. Korán reggel keltünk, mert úgy terveztem, a találka előtt megcsináltatom az utolsó labort is. Mikor odaértünk, furcsán nyugodtnak és csendesnek tűnt minden, és vissza is pattantunk a labor bejáratáról, kiderült, Semmelweis-nap van, így munkaszüneti napnak megfelelő munkarend volt.

Inkább befelé figyelek

Amikor elkezdtem írni a blogot, úgy terveztem, leírok minden apró-cseprő dolgot a terhességemről, hogy majd emlékezzek rá, milyen volt, miket éreztem, milyen tüneteim voltak, most mégis több nap, sőt hét is eltelik, mire összehozok egy-egy posztot.

Mert az az igazság, hogy inkább befelé figyelek, egyfajta csendes, nyugodt kiegyensúlyozottságban élek, próbálom elképzelni a kismukit, a szülést, az életünket, miután megérkezett. Próbálok szembenézni a félelmeimmel, sokat beszélgetünk M-mel és sokat olvasgatok a témában.

Álmok és félelmek

A minap azt álmodtam, hogy megszültem a kisfiam, de magára a szülésre egyáltalán nem emlékeztem, de még arra sem, hogy természetes úton, vagy császárral született. A kórházban többször is meg akartam szoptatni a picit, de mindig kiköpte a cicim.