Természetesen a kistestvér születése nyomot hagyott a kis lelkében, az addig osztatlan figyelem, most már óhatatlanul kétfelé irányul és bár mi rettenetesen igyekszünk, hogy ne érezze óriásinak a változást, azért nem tudunk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. A nagy változások (költözés, kistesó, bölcsi) összetalálkoztak a szépen bimbózó dackorszakkal is, és hát, volt/van néhány nehéz napunk.
Ilyenkor azonban mindig a nőgyógyászom szavai csengenek a fülemben, akivel még a terhesgondozáson beszélgettünk arról, vajon hogyan fogadja majd Pupák a húgát. Ő azt mondta nekem, hogy a csapkodás, földön fetrengés, kiabálás, ellenkezés a személyiségfejlődés egészséges és természetes velejárója, inkább akkor kezdjek el aggódni, ha midig szépen, csendben eljátszogat egy sarokban. Hozzátette, hogy majd meglátom, hogy Pupák lesz Puppina legnagyobb védelmezője és imádni fogja, hogy ő a nagy fiú.
Na, hát ebből szinte minden megvalósult, az addig szófogadó, együttműködő kedves kisfiam, hirtelenjében néha egy igazi rosszcsont lesz, aki elengedi a füle mellett, amiket mondunk neki, mindenféle apróságon képes ordítva, kétségbeesetten sírni, a végletekig meg tudja magát makacsolni és néha bizony jó nagyokat odasóz(na, ha hagynám) a húgának.
Persze ugyanígy játszik a másik pólus is, Pupák máskor végtelenül jól nevelt, udvarias, kedves, aki vigyáz és odafigyel a kistestvérére, simogatja, becézgeti, énekel neki, megnyugtatja és elhalmozza játékokkal.
Nehéz ez a korszak mindenkinek, de mégis neki a legnehezebb és én ezt próbálom mindig szem előtt tartani, és amikor már vékony cérnaszállá cincálta az idegeimet, akkor is arra gondolok, hogy neki sem könnyű.
A bölcsi sokkal jobb hatással volt rá, mint vártuk, rettenetesen féltettem, izgultunk, vajon hogy fog reagálni a közösségre, arra, hogy már nincs egész nap velünk, de eddig azt tapasztaltuk, hogy alaptalanul aggódtunk. A légkör tényleg családias, nagyon nagy odafigyelést kap, bátrabb, vagányabb és kezdeményezőbb lett, a bölcsiben rendesen és sokkal többet eszik, mint itthon, könnyen alkalmazkodott a szabályokhoz (például ott szó nélkül elteszi a kis zsákjába a pelust és a cumit és csak alváshoz használja, míg itthon képtelenség elvenni tőle).
Amikor meg kell ítélnem, hogy Pupák mennyire okos/intelligens/fejlett a kortársaihoz képest, mindig zavarban vagyok, mert egyrészt nincs sok tapasztalatom, nem tudom, miket illene vagy kellene tudnia és mi az, amiben esetleg sokkal jobb/rosszabb, mint a többiek.
Én legjobban a mozgásra vagyok kihegyezve, ugyanis az nálunk problémás, és bizony látom, hogy még mindig nem hozta be a korosztályát. Nem tud például páros lábbal ugrálni (vagyis néha piciket már igen, most sokszor játszunk olyat, hogy megfogom a könyökét és mi vagyunk a kenguruk, és úgy ugrálunk), a futás is bizonytalan még, nem szeret magas dolgokra felmászni és általában ódzkodik mindentől, amihez stabil egyensúlyérzék kell, még mindig megrémül, ha kibillen az egyensúlyából.
Ezzel szemben a beszéde gyönyörűen és gyorsan fejlődött, én lepődtem meg legjobban, amikor ősszel a játszótéren mindenki dicsérte, milyen szépen beszél, és valóban, a legtöbb vele egyidős kisgyerek még alig mondott néhány szót, míg ő kerek mondatokban és választékos szókinccsel kommunikált. Nagyon jó a szövegértése, megérti az összefüggéseket, megjegyzi a mesék tartalmát és vissza is tudja mondani, emlékszik a részletekre és az időrendi sorrendre is, tud néhány mondókát és dalt is, és iszonyú régóta biztosan felismeri a színeket.
Nagyon jó humora van, rengeteget nevetünk és viccelődünk, a memóriája pedig félelmetesen jó, mindenre de mindenre emlékszik. Számon tartja az összes játékát (pedig nem kevés van), azt, hogy kitől kapta őket, emlékszik emberekre, eseményekre, tudja, hogy ki kinek a rokona, hogy melyik gyereknek kik a szülei és hogy hívják.
Ügyesen duplózik, hihetetlen, miket tud építeni pillanatok alatt, számtalan variációt próbál ki, és hosszú percekig elbindzsizik velük, egyre kevesebbszer kér segítséget, viszont azt nagyon szereti, ha beszállunk a játékába. Ilyenkor kiosztja a szerepeket és a feladatokat és megadott forgatókönyv szerint játszunk. Beépíti a mesékből ismert karaktereket és történéseket is, és nagyon sok játékát nevezi el mesefigurákról vagy ismert/szeretett személyekről.
Amit még mindig nehezen fogadok el, hogy Pupák nem egy bújós kisfiú. Végtelenül jólelkű és nagyon sok szeretet van benne, mégis nagyon ritkán engedi ölelgetni, puszilgatni magát. Vagyis, annak is megvan a maga ideje, általában reggel és este simulékonyabb, de játék közben, csak akkor puszilgatható, ha birkózunk vagy csiklandozom, ha rosszkor próbálkozom, akkor már kerekperec elküld, vagy eltolja a kezem. M.-mel nagyon sokat találgattuk már, hogy Pupák miért ilyen, hiszen mindketten szeretjük a bújást, ráadásul rengeteg szeretetet és gyengédséget kap nem csak tőlünk, hanem mindenkitől. Mindig arra jutunk, hogy nincs mit tenni, tiszteletben kell tartanunk, hogy neki így jó, és reménykedünk, hogy a sok szeretgetés azért nyomot hagy a lelkében.
Pupák a többi gyerekkel mindig nagyon barátságos, ha idegen lurkókkal találkozunk séta közben, megáll és mosolyog rájuk, nekem pedig olykor a szívem szakad bele, amikor néhány büdös kölök gonoszkodik vele. Mindig bátorítom, hogy álljon ki magáért és ne féljen, de általában nagyobb gyerekek genyóznak vele és Pupákban szemernyi agresszió sincs.
Mennem kell, mert Puppina ébredezik. Ez egy elég csupasz vázlat lett mindkét pupákról, de azért mégis sikerült rögzíteni néhány dolgot. A napi történések és reakciók nyilván árnyaltabban vissza tudják adni, hogy milyenek is ők ketten, szóval ezentúl tényleg igyekszem valahogy megírni a sztorijainkat.
Ha fiam (is) lett volna, mindig így képzeltem el, mint Pupák az utolsó képen.
VálaszTörlés