Windy City

Soha nem fogom elfelejteni, amikor Chicagóban voltunk, a Szeles Város rászolgált a nevére, majd' lefújta a hajunkat a fejünkről a városban keresztül-kasul nyargalászó szél.


Akkor még nem tudtam, hogy az én otthonom is egy Windy City lesz, de amikor ideköltöztünk, többen is mondták, hogy bizony, ez egy ilyen huzatos település, itt szinte mindig fúj a szél. Mindeddig azonban nem sokat tapasztaltam belőle, annak ellenére sem, hogy minden nap legalább egy órát sétálgatunk a gyerekekkel. Egészen tegnapelőttig.

Azon a bizonyos nyafogós napomon történt, csattogott a szél, zuhogott az eső és rámtört a sírás, ha arra gondoltam, ki kell mennünk, majd haza valahogy a tébláboló Pupákkal.

Odafelé nem volt különösebb gond, hátulról kaptuk a szelet, csak úgy tolt felfelé az emelkedőkön (új útvonalat találtam a bölcsibe, sokkal rövidebb, de tele van gyilkos emelkedőkkel, konkrétan kiköpöm a tüdőm, mire megmászom őket, de elhatároztam, hogy arra fogok járni, mert edzésnek kitűnő), csak azt láttam, hogy szegény Puppina úgy kapkodja a levegőt, mintha motoron ülne, vagy mint olyankor, ha belefújunk az arcába, hogy cuki arcot vágjon (nagyon ritkán csinálunk ilyen genyóságot).

Mire összeszedtük Pupákot és rávettem, hogy felöltözzön - újabban fel-alá nyargalászik az öltözőben széles jókedvében -, rendesen leizzadtam. Elindultunk hazafelé és telibe kapott minket az orkánerejű, hideg, csontig hatoló szél, és hiába volt elvileg plusz 10 fok, ebből semmit nem lehetett érezni, az arcom és a kezem 15 másodperc alatt fagyott szarrá.

Pupák eleve utálja a szelet egy nyári emlékezetes vihar óta, úgyhogy sopánkodni kezdett, öregasszonyos vehemenciával jajgatott, és közben vagy ácsorgott, vagy ellenkező irányba akart menni. Ráadásul reggel a kesztyűjét is itthon felejtették, amit nem vettem észre, így szegénykémnek már vörös volt a keze a csípős széltől. Hamar rájöttem, hogy élve így soha nem jutunk haza, de mivel a nyavalyás és lassan már teljesen irányíthatatlan babakocsinkon nincs testvérfellépő, fogalmam sem volt, hogy tudnánk gyorsabban haladni.

Próbáltam rábeszélni Pupit, hogy kapaszkodjon fel a hátamra, de hallani sem akart róla, csak még keservesebben jajgatott, nekem már levitte a szél a fejemet, ráadásul a környékbeli, egyébként kedves és békés kutyákat is megbolondította a szél, meg a sírás-rívás így acsarkodva őrjöngtek a kerítések mögött. Csak Puppina volt maga a kis Buddha, őt ebben a szögben nem érte a szél, így kíváncsian nézte az előadást.

Akkor ránéztem a babakocsira és Pupákra, gyors kalkulációt végeztem, úgy döntöttem, hogy a hordozó előtt még van annyi hely, hogy beférjen a kis fokhagymagerezdje, így beültettem a kocsiba, megmutattam neki, hol kapaszkodjon, majd a kezeit a sajátommal melegítve, ráfeküdtem a szélre és a babkocsira és izomból tolni kezdtem.

Pupák hirtelen nem tudta eldönteni, hogy az új szitu tetszik-e neki, vagy inkább félelmetes, mindenesetre a jajgatással felhagyott és egy bébi farkas hangszínén vonyítani kezdett. Pár pillanatra elképzeltem, hogyan festhetünk kívülről, de aztán mégsem akartam tudni, úgyhogy csak meneteltem rendületlenül, miközben folyt a könnyem (nem a szomorúságtól, hanem mert a szél marta a szemem), és biztos voltam benne, hogy a következő napokban arcüreg-, és fülgyulladásban fogok elhalálozni.

Ennek ellenére, mire hazaértünk egész vidám hangulatba keveredtünk, Pupák végül élvezte, hogy a kocsin utazhat és profi idegenvezetőként hívta fel minden látnivalóra a figyelmemet.

Soha nem örültem még ennyire a lakásban lévő finom melegnek, éreztem, ahogy kiolvadnak a sejtjeim, és úgy döntöttem, soha többet nem megyek ki tavaszig.

Persze Pupák nem maradhat hétvégére a bölcsiben, szóval ma is felkerekedünk. Azt hiszem, fúj a szél egy kicsit.

Fele királyságom egy új babakocsiért! (És egy tesvérfellépőért.)