Összeszorult gyomor és szív

Az öröm után szinte rögtön jött az üröm. Az első pillanattól kezdve erős (mármint az előző terhességemhez képest) rosszulléteim voltak, hányinger váltakozott farkaséhséggel, állandóan szúrt, puffadt, feszült, keményedett a hasam és mérhetetlenül fáradtnak éreztem magam minden percben.


A pozitív tesztet pénteken csináltam, a következő kedden felhívtam a nőgyógyászom időpontért. Karácsony előtt voltunk egy héttel, számítottam rá, hogy nem férek be azon a héten, de azért reménykedtem, hogy két ünnep között tud rám vetni egy pillantást. Az asszisztense ezzel szemben közölte, hogy szokás szerint óriási a várólista, meg szabadságon is lesznek, úgyhogy január közepén tudok menni. Szívesen mondtam volna neki, hogy izguljon ő terhesen egy hónapig, de M. lecsillapított, hogy ha baj van, úgysem tudunk mit tenni, ha meg minden rendben, akkor mennek a dolgok a maguk útján.

Így hát az ünnepeket félkómásan, a rosszulléteimet leplezve, és hol jobban, hol kevésbé aggódva töltöttem. Igazából a rosszullétek nem zavartak, jól emlékszem, Pupáknál minden enyhe émelygést kitörő örömmel üdvözöltünk, hiszen az jót jelentett, azt, hogy dolgoznak a hormonok és a baba él. A legelső terhességemnél semmilyen tünetem nem volt, csak a végén az egyre jobban feszülő és elnehezedő hasam, ami ugye semmi jót nem hozott.

Most is a hasfájás rémisztett meg jobban,  próbáltam visszaemlékezni, mit éreztem a vetélés előtt, ez olyan vagy nem olyan, úgy feszül-e, úgy kemény-e... Néha nem könnyítem meg a saját életem...

Közben megérkezett a mellfájás is, már nem kellett markolászni, hogy érezzem, érdekes módon most ez is más egy kicsit, hasonlít arra a fájdalomra, amit a szoptatás elején éreztem. A hasam is azonnal kidudorodott, most a 10. héten kb. úgy néz ki, mint Pupákkal a 15-16. héten, miközben a súlyom kb. ugyanannyi, mint eddig.

Aztán nagy nehezen eljött az új esztendő, csigalassúsággal eltelt az első hét. Közben vendégségben voltunk a legjobb barátnőméknél, aki egyszer csak rákérdezett: "Neked meg mitől ilyen nagy a pocakod, kisbaba van benne?" Zavartan csak annyit mondtam, hogy "neeem, csak sokat ettem az ünnepek alatt". Nem szeretem letagadni a terhességet, de borzasztóan babonás vagyok ebben a kérdésben. A legelső alkalommal határtalan boldogsággal osztottam meg mindenkivel a jó hírt, nem is tudtam volna magamban tartani, aztán szörnyű volt mindenkivel közölni, hogy nem lesz babánk. Pupáknál csak a kombinált teszt után jelentettük be az érkezését, és még akkor is nagyon aggódtam.

Most jóval nehezebb titokban tartani, hiszen pl. amikor elérkezett végre január második hete, azt is meg kellett szervezni, hogy Pupákra vigyázzon valaki, és összevissza kamuztam anyuéknak, hogy miket kell elintéznem, ami szörnyű érzés volt.

Szóval múlt hét csütörtökön végre izgatottan, összeszorult gyomorral ültem a nőgyógyászom várójában, pár perccel utánam M. is megérkezett és várakozással telve szorongattuk egymás kezét. Egy kis udvariassági beszélgetés után végre felfekhettem a vizsgálóra, bekapcsolt a monitor és a doki egyetlen pillantás után így szólt: "Hát, gratulálok, önök ismét szülők lesznek!" A magzat pont akkora, amekkorának lennie kell, láttuk és hallottuk pulzálni a kis szívkezdeményét, és hiába éltem már át ezt egyszer, újra sírnom kellett, és újra elöntött a hála, az öröm, a meghatottság, a boldogság egy különös egyvelege.

Kicsit még beszélgettünk az orvossal, említettem neki, hogy most sokkal rosszabbul vagyok, ő hevesen bólogatott, hogy ez a terhesség teljesen más lesz, mint az előző volt, hiszen most már erősen közeledik a 40. évem, emellett állandó fizikai és lelki "stressznek" vagyok kitéve Pupák miatt, akire mindig figyelni kell, el kell látni, emelgetni kell, mindig készenlétben kell állnom, ami sokkal inkább igénybe vesz, mint ez előző, befelé figyelgetős "nyugalmi" állapot.

Megkaptam a feladataim: bejelentkezni a védőnőhöz terhes kiskönyvért, időpontot kérni kombinált tesztre, és egy hónap múlva kontrollra visszajönni.  Egyelőre, a protokollt tekintve egy plusz genetikai vizsgálatot említett, ha jól emlékszem, a 20. hét körül be kell iktatnunk egy magzati szív ultrahangot, de nem akarok még ennyire előreszaladni, most csak a következő lépésekre koncentrálok.

Hazaérve végül elmondtuk anyuéknak, hogy mi a helyzet, de szigorúan a lelkükre kötöttem, hogy senkinek ne beszéljenek róla.






Lehet, hogy nekik sem kellett volna elmondani.

Két nap múlva kiújult egy veszélyes fertőző betegségem, amit hosszú évekkel ezelőtt kaptam el, és már el is felejtettem, hogy nekem volt olyan. Ne haragudjatok, de még itt sem szeretném leírni, miről van szó, annyira sokkolt ez az egész. Első körben szörnyűségeket olvastam a lehetséges hatásairól, nagy százalékban okoz vetélést az első trimeszterben és károsodhat a magzat agya is.

Sírva hívtam az orvosom, aki próbált megnyugtatni, hogy mivel kiújulásról van szó, van némi ellenanyag a szervezetemben, amiből jó esetben kap a magzat is. Gyógyszert viszont nem szedhetek, maximum a tüneteket enyhíthetem házi módszerekkel.

Most két kis mukiért aggódom, a piciért ott bent, és a nagyobbért itt kint, hiszen az sem lenne jó, ha Pupák elkapná tőlem. A betegség lefolyása körülbelül két hét, és fogalmam sincs, utána mikor derülhet ki, lett-e baja a picinek. Talán a kombinált tesztes ultrahangon. Vagy nem tudom. Szorítsatok nekünk!

Félek, aggódom. És bizakodom.