Verdákról

Hát..., az autókkal nekünk nagyon nem volt szerencsénk.


Amikor összejöttünk, M.-nek egy Ford Mareája volt, de már az utolsókat rúgta szegény. Állandóan felforrt a hűtővíz, és egy szép napon végleg megadta magát: nem mozdult többet. Mivel M. kiköltözött hozzám, óriási szükségünk lett volna autóra, úgyhogy spórolni kezdtünk egy közös járgányra.

Addig is kölcsönautókkal jártunk, majd M. egyik ismerősétől béreltünk havi 5000 Ft-ért egy ősöreg Opel Corsát, amit épp leadni készült a roncstelepen. Tavasztól őszig volt nálunk az autó, és hálásak voltunk neki, mert elvitt minket mindenhová, igaz, 80-nál nem ment többel, és a régi napfénytető minden egyes esőzéskor beázott. Zivataros volt az a nyár, így én rengeteget ültem vizes ülésen, később már állandósítottunk egy plédet, ami valamennyit segített a problémán.

Közben sikerült eladnunk a Mareát, ha jól emlékszem, 200 ezer körül kaptunk érte, úgy gondoltuk egy autóhitelnél ez jó lesz önrésznek, ugyanis akkorra kitaláltuk, hogy lízingelni fogunk egy autót.

Ekkor kezdődött a szerencsétlenség-sorozat. Egyszer csak kiderült, hogy M. anyukája már hónapok óta nem fizeti a közüzemi számláit, így csinos kis tartozás gyülemlett fel, amit azonnal rendezni kellett. M.-ék hárman vannak testvérek, de még így is elég sok jutott fejenként, szóval az autóért kapott pénz egy az egyben elúszott.

Kezdtük elölről a spórolást, majd pár hónap múlva rábukkantunk egy jó vételre, M. ismerőséék adták el 4 éves Opel Astrájukat, ami gyönyörű állapotban volt. Hitel ügyintézés, papírozás, idegőrlő várakozás után végre a miénk volt, és egyből beleszerettünk. Imádtam beleülni, nekem tök furcsa volt, hogy kettőnknek autónk van, mindig olyan luxus érzés fogott el, amikor beleültem.

M. lelkiismeretesen gondozta a mi kis autónkat, így amikor eljött a kötelező szervíz ideje, szakszervízbe vitte. Talán nem kellett volna. Mert pontosan egy héttel azután, amikor egy szép tavaszi reggel dolgozni indultunk, sehol nem találtuk a szép Opelünket. Iszonyú érzés volt ott rohangálni, és bízni a csodában, hogy csak nem emlékszünk rá, hol álltunk meg, de nem erről volt szó. Ellopták. Zokogtam a ház előtt és hetekig átkoztam azt a szemetet, aki képes ilyen gonosztettre. Esküvő előtt álltunk, nagyon kellett volna a kocsi, és megint a nulláról indultunk.

Az esküvőnket magunknak szerveztük, a költségek nagy részét is mi álltuk, így ajándékba mindenkitől pénzt kértünk. Abban reménykedtünk, miután kiegyenlítjük a számlákat, marad pénz egy újabb autó kezdőrészletére.

És így történt, hogy még a nászutunkra is kölcsönautóval mentünk...

November végén találtunk egy újabb autót, ami ígéretesnek tűnt, egy Toyota Corollát, mi voltunk az elsők, akik megnézték, és azonnal le is csaptunk rá.  Papírozás, hitel ügyintézés, várakozás. De jaj, gyönyörű volt, imádtam, boldog voltam, akárhányszor beleülhettem!

December 20-a volt és előző nap fejeztük be a lakásfelújítást. Fáradtak voltunk, de nagyon örültünk, mert minden nagyon klassz lett, és ez végre már a mi közös otthonunk volt, együtt találtuk ki, együtt rendeztük be. Mindketten szabadnaposak voltunk, készültünk bemenni a városba, hogy miután külön elintéztük a dolgainkat, együtt ebédeljünk. Jókedvem volt, örültem a lakásnak, az autónak, és épp azon poénkodtam M.-nek, hogy a mellettünk lévő autóban mikulássapka van a fejtámlákra húzva, amikor M. ordítani kezdett, hogy "Úristen, mit csinál ez?!?" Azután minden villámgyorsan történt, láttam, hogy a mi sávunkban szembe jön velünk egy kocsi, aztán csattanás, pörgés, kinyíló légzsákok, M. karja, ahogy féltőn felém nyúl, a saját kiabálásom, majd füst és süket csönd.

Az autó totálkáros lett, és annak ellenére, hogy egyértelmű volt a felelős, igazából semmi különös nem történt, a srácnak, ha jól emlékszem, 3 hónapra függesztették fel a jogosítványát, mi pedig újra elvesztettük az autónkat, megint nem volt mivel járnunk, és megint buktunk több százezret.

A következő nyáron vettünk egy 11 éves Opel Astrát, hitel nélkül, a nagybátyámtól kértük kölcsön a hiányzó pénzt, amit aztán 3 hónap alatt vissza is fizettünk. Igaz, nem volt luxus-érzés, de nagyon megkímélt állapotban lévő szép autó volt, és hűségesen szolgált minket 3 évig, mindenféle baj és probléma nélkül.

Egyetlen "baj" volt vele: egyre nehezebben fértünk el benne, volt, hogy Pupák mellett is csomagok sorakoztak, amit nagyon utáltam, mert féltem, hogy egy esetleges erősebb fékezésnél megütheti valami. Szóval, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, M. azonnal böngészni kezdte a használt autós oldalakat, hiába csitítottam, hogy várjunk még ezzel.

Az világos volt, hogy megint idősebb autót veszünk, csak épp egy kategóriával nagyobbat, és a régi árát kiegészítjük a spórolt pénzünkkel, ha szükséges. Néhány vakvágány után (általában a valóság köszönő viszonyban sincs a hirdetésben ígértekkel), M. Szegedre utazott megnézni egy szépnek tűnő Passatot. Lelkesen hívott, hogy leelőlegezte az autót, és hogy az eladók egyszerűen tüneményesek, ő teljesen meghatódott, hogy ilyen jó emberek is léteznek.

Pár nap múlva újra leutazott, hogy miután átnézette egy helyi szervízben, aláírják a szerződést és hazajöjjön az új kocsinkkal. Az autópályán aztán kis híján letarolta egy kamion, itthon észrevette, hogy bár azt mondták a varratott üléshuzatot a kezdetek óta használják, mégis kissé koszosak alatta az ülések, a forgalmival nem stimmel valami és a megvásárolt nyári gumik felnijéről is hiányzik valami embléma, ami ugyan nem nagy tétel, M. mégis úgy érezte, nem tisztességes elhallgatni az ilyen dolgokat.

Aznap őrült rohanásban voltam, ügyeket intéztem, főztem, Pupákot tornáztatni kellett, így el sem tudtunk menni az új kocsival egy körre, csak kívülről láttam futólag, így nem tudtam, mivel vigasztaljam M.-et, aki este az ölemben zokogott, hogy szerinte most nagyon rossz vásárt csináltunk.

Persze ebben a hangulatban nem csak az autós dolog volt benne, iszonyú napok vannak mögöttünk, az aggódás a babáért, a betegségem, családi viták M.-éknél... Szörnyű volt látni, mennyire ki van készülve, úgyhogy mindent bevetettem, hogy megnyugtassam, megbeszéltük, hogy másnap kitisztíttatja belülről az autót, elmegyünk kicsit kocsikázni, és ha nem lesz jó, legfeljebb eladjuk.

Persze azóta minden rendben van, a kocsi már a mi nevünkön, nincs vele semmi különösebb baj azon kívül, hogy 11 éves és kicsit kopott, de (remélhetőleg) négyen is kényelmesen el fogunk férni benne, nagy a csomagtartója és műszakilag is rendben van.

Persze ismerve az autós kortörténetünket, azért mind a ketten kicsit aggódunk, hogy ő is kibírja velünk legalább újabb 3-4 évig...