Aggódásról, járásról, okos kis Pupákról

Hát, először is Pupákról.

Egyrészt Pupákból egy nagyon szép, huncut szemű, rendkívül okos kisfiú lett, aki folyamatosan tanít és nevel engem, aki miatt sokszor szeretnék sokkal jobb és türelmesebb ember lenni, mint amilyen vagyok, és rengeteget gondolkodom azon, vajon elég lesz-e annyi szeretet, amennyit én nyújtani tudok. Vagyis inkább, érzi-e, hogy mennyire, de mennyire szeretem, jól mutatom-e ki, elég biztonságot ad-e neki, elég bizalmat-e a világhoz és az emberekhez.


Kicsit elkalandoztam, szóval arról akartam írni, hogy Pupák már rég nem kisfiú (ennek ellenére igen aprócska, még csak most érjük el a 80-as méretet, és kilogrammban sem nyom még 10-et), csodaszép, mézszőke, hihetetlenül dús és gyorsan növő haja van, hatalmas, érdeklődő barna szemei, hosszú ívelt szempillái, és fitos kis orrocskája. Már nem számolom, hány foga van kint, az utóbbi hetekben kibújtak a szemfogai is, eddig ezek voltak a legfájdalmasabbak, de néhány komolyabb nyafogással és nyugtalan éjszakával ezen is túlestünk.

Ami azonban rengeteg aggódást és szorongást jelent(ett) nekem az utóbbi időben, az az, hogy kicsi Pupákunk még nem jár egyedül. Azért írtam múlt időt, mert úgy tűnik, már jó kezekben vagyunk és erősen bízom abban, hogy már csak hetek kérdése, és Pupák is felzárkózik a kortársai mögé.

A mozgásfejlődési problémák ugye már az üléssel elkezdődtek, de szorgalmasan jártunk dévényezni, és Pupák ezt nagyon gyorsan korrigálta is. A következő állomás a járás lett volna, úgy is terveztük, hogy addig járunk a kezelésekre, amíg el nem indul.

Azt hiszem, írtam arról korábban, hogy végül a kerületben lévő óvóbácsi szerű gyógytornászt választottuk, tőle Pupák sem borult ki, nekünk is nagyon szimpatikus volt és nagyon szeretünk hozzá járni. A járás terén azonban nem haladtunk előre, és bár igyekeztem türelmes lenni, azért mégis piszkált, hogy vajon elég-e így ez a torna, nem kellene-e esetleg más irányban is tapogatózni. A dévényes srác mindig megnyugtatott, hogy nincs semmi gond, csak Pupák túl okos, túl óvatos, igazi biztonsági játékos, aki majd akkor fog elindulni, ha tökéletes biztonságban érzi magát. Ettől egy ideig meg is nyugodtam, de azután Est egyik posztja alatt olvastam Kicsinap hozzászólását, aki arról írt, hogy náluk is volt hasonló probléma, és néhány egyensúlyt javító gyakorlat rengeteget segített.

Elkezdtem ennek utánaolvasgatni, hogy mi is az a vesztibuláris rendszer, hogyan lehet fejleszteni stb., és egyre erősebben éreztem, hogy Pupáknak is ezzel van gondja, hiszen nem stabil az egyensúlya, és mindig rettenetesen megijed, ha kibillen belőle. Újra rákérdeztem a dévényesnél, hogy esetleg lehet-e ez a gond, és akkor már rábólintott, hogy talán valóban érdemes lenne elvinni egy szakemberhez. Mondta, hogy pont utánunk jön egy anyuka, akik TSMT-fejlesztésre járnak, beszéljek vele, ő fog tudni adni nekem telefonszámot, csak annyit kért, hogy feltétlenül X.Y.-hoz menjünk, mert ő a legjobb a területen.

Anyukától megkaptam a telefonszámot, bár azt is elmondta, hogy kb. kihalásos alapon lehet bejutni, mert nagyon hosszú a várólista, hónapokra előre be vannak táblázva és hogy este 9 előtt ne is hívjam X.Y-t mert nem veszi fel a telefont.

Hazajöttünk, nézegettem a telefonszámot, gondolkodtam, rágugliztam X.Y.-ra, aludtam rá egyet,  majd másnap írtam neki egy hosszú sms-t, amiben leírtam kik vagyunk, mi a problémánk és megkérdeztem, hogy az ő módszerük lehet-e a megoldás nekünk. Egy órán belül válaszolt a nő, és amellett, hogy igen, határozottan javasolta a fejlesztést, azt is megírta, hogy másnapra van egy lemondásuk, úgyhogy tud minket fogadni. Azonnal visszaírtam, hogy rendben, majd lázasan szervezni kezdtem, hogy valahogy eljussunk másnap hozzá (az óbudai hegyekbe, tőlünk kb. kétórányi tömegközlekedésre). Szerencsére anyuékra most is lehetett számítani, így másnap pontosan és új reményekkel telve érkeztünk a megadott címre.

Mondjuk álmomban sem gondoltam, mi vár itt ránk. Sajnos pont Pupák délelőtti alvásidejére szólt az időpontunk, így kismukikám elég nyűgös és bizalmatlan volt, meg ugye egyébként sem szereti, ha macerálják. Az eleje viszonylag simán ment, egy tornateremben voltunk, ahol szabadon kellett engedni, hogy kedvére mászkálhasson, meg játsszon a labdákkal. Közben a gyógytornász engedélyt kért, hogy videóra vegyen mindent, hogy a későbbiekben legyen viszonyítási alapunk, mennyit fejlődött kis malacfülű.

Ezután sok-sok-sok feladatot kellett megoldania, amikkel nem is lett volna semmi baj, de minden feladat között percek teltek el, mire a gyógytornász előszedte az újabb szükséges kellékeket, és ezalatt Pupáknak egy óriási rajztáblával az ölében, nyugodtan kellett volna üldögélni. Neki persze esze ágában sem volt, hiszen ott volt a sok érdekes labda, meg a nagy tér, ahol lehetett mászkálni, szóval egyre inkább méltatlankodott, amikor mindig visszacitáltuk feladatokat csinálni. A végére már a töke tele volt az egésszel, álmos volt, dekoncentrált és egyre sírósabb. Egyébként engem meglepett, hogy számára teljesen ismeretlen feladatokat is milyen ügyesen megoldott, némelyikről azt gondoltam, hogy "na ez még nem fog menni", és mégis megcsinálta.

A feladatmegoldósdi tehát eléggé lefárasztotta, és még csak ezután jött a neheze. Miután a gyógytornász felmérte Pupák készségeit és képességeit, a mozgását, a félelmeit, összeállított egy kifejezetten rá szabott feladatsort, amit majd nekünk kell vele csinálnunk itthon. Ezért ott helyben meg kellett tanulnunk, hogy mit, hogyan kell helyesen csinálni, és addig kellett gyakorolni, amíg tökéletesen nem ment. A gyógytornász közölte, hogy Pupáknak valóban fejleszteni kell az egyensúly rendszerét, ezen kívül erősíteni a hátát és a lábát. Elmondta, hogy egy-egy ilyen feladatsort kb. 6 hétig kell csinálnunk, majd újabbat kapunk, szerinte Pupáknak 4-5 feladatsorra lesz szüksége. Hozzátette még, hogy a feladatok között nincsenek fájdalmasak és nem tett bele olyanokat sem, amik megrémiszthetnék Pupákot, és ezeket egy idő után szeretni fogja. Abban a pillanatban ezt nagyon nehéz volt elhinni, mert Pupák ordított, kézzel-lábbal tiltakozott, folyt a nyála, jajgatott, szóval nekem megint a szívem akart beleszakadni ebbe az egészbe, ráadásul megint rám is lett szólva, hogy ne sajnáljam, ne vigasztaljam, legyek határozott, a gyereknek azt kell érezni, hogy neki ez jó.

Azért amikor a rongypelusát maga után húzva odamászott a tornatermi kispadhoz, rátette a fejét és óriási nagyokat hüppögött, úgy éreztem, fenébe ezzel a nővel, fenébe a tornával meg a fejlesztéssel, felkapom az én kis mukikámat és világgá rohanunk innen. De végül eljutottunk az utolsó feladatig is, Pupák megnyugodva szuszogott az ölemben és már csak a fizetésnél akadt bennem a levegő, mert őszintén szólva nem számítottam erre az összegre, még jó hogy ott voltak anyuék, és kisegítettek. (Ezen felül meg kellett vennünk az itthoni tornához egy eszközt is több ezer forintért, amit sehol nem lehet kapni, de náluk igen. Mindegy.)

Három órán keresztül voltunk bent, én legalább annyira ki voltam készülve, mint Pupák, így ő azonnal elaludt hazafelé a kocsiban én meg végigsírdogáltam az utat. Aznap este színházban voltunk, és amikor a barátaink azt mondták, hogy fel a fejjel, nem lesz semmi baj, újra kitörtek belőlem a könnyek...

Azután elkezdtük itthon csinálni a tornát, és láss csodát, kicsi Pupák a második alkalomnál már csak nyafogott és néhány feladatot kifejezetten élvezett. Egy hónap elteltével elmondhatjuk, hogy mukika rohamosan fejlődik, rengeteget erősödött a háta és a lábai, sokkal bátrabb és ügyesebb, már tud guggolni és guggolásból felállni, egy párszor már felállt teljesen egyedül is, de lehet, hogy megrémisztettem a kitörő ovációmmal (örömömben sírtam-nevettem és körbetáncoltam vele a lakást), mert azóta nem csinálta. Ezen kívűl sokkal többet sétál vezetve és kapaszkodva is, és végre elkezdett egyik bútortól átfordulni a másikhoz, ami reményeim szerint a kiindulási alap a jövőbeli járáshoz.

Az egészben csak az bosszant egy kicsit, hogy úgy érzem, hosszú heteket, hónapokat vesztettünk azzal, hogy mindenki nyugtatott, hogy minden rendben van, és ha nem piszkálja ez a dolog folyton a tudatalattimat, és nem járok, meg olvasok utána, hogy mi lehet a gond, akkor lehet, hogy komolyabb problémáink is lehettek volna, amik majd tanulási nehézségekben, figyelemzavarban, mozgáskoordinációs rendellenességekben és hasonlókban jelentkeztek volna. De könyörgöm én nem vagyok sem orvos, sem védőnő, sem gyógytornász, és Pupák az első gyerekem, honnan kellett volna tudnom, hogy itt valóban nincs minden rendben? Ehh...

Néha kicsit elfog a szorongás, amikor látom, hogy az ismerőseim hasonló korú kisgyerekei már hosszú hónapok óta sétálnak meg szaladnak, de nagyon bízom az én ügyes, okos kis Pupákomban, és abban, hogy nyáron már fogócskázni fogunk a Kopaszin.