Soha nem ragaszkodott még hozzám ennyire, és néha olyan, mintha egymás szeméből ki tudnánk olvasni mindent. Ezekben a pillanatokban a sírás fojtogat, annyira meghatódom és olyan mérhetetlen módon elönt a szeretet.
Nem kifejezetten egy bújós gyerek, most mégis sokszor fészkeli be magát mellém és eljátszikál miközben néha odatúrja a fejét, megsimogat, vagy megnyalja/harapdálja kicsit a lábam. Máskor odaszalad hozzám, ha leguggolok és csak ölelgetjük meg puszilgatjuk egymást, pelenkázás közben meg kéri, hogy egyem meg a lábát vagy brekegjek a talpába. Imádom, amikor a cuki hangján kiabál nekem, hogy "anyucika, gyejeee", vagy azt mondja, hogy "anyuci, majadj picikét, míg elalszom".
Vasárnap anyuéknak el kellett utazniuk, M. sem tudott itt lenni velünk, mert dolgozott, így kettesben maradtunk Pupákkal. Kicsit tartottam tőle, hogy mennyire fogom bírni az egész napos strapát, mert tényleg nehéz már emelgetni és szaladgálni utána.
De csodás napunk volt. Rengeteget nevettünk, meg meséltünk, énekeltünk és beszélgettünk. Dél körül bekiskiflizett mellém az ágyba és úgy aludtunk. A legjobb mégis az volt, amikor beültünk a nagy hintába, diót majszolgattunk, csendesen ringatóztunk és nem szóltunk egy szót sem, csak hallgattuk a madarakat és gyönyörködtünk a virágokban. Pupák néha megsimogatta a karom vagy a combom, én puszikat nyomtam a kobakjára. Aztán felnézett rám és összemosolyogtunk. "Ez jó" - mondta.
Hát nem zokognivalóan csodálatos érzés?
De édes :)
VálaszTörlés