Talán egyszer az álmokból is valóság lesz. Talán. Egyszer.

Bár gyönyörű szép a házunk, csodás környéken fogunk lakni és már alig várjuk, hogy a"kertünkben" rohangáljunk mezítláb, vagy a hálószobánk erkélyén kávézgassunk reggelente, és borozgassunk esténként, azért nagyon keményen megfizetjük az új családi fészkünk árát. Mind anyagilag, mind időben, mind idegeskedésben a végső határainkon tartunk.

Talán nemsokára ezt fogom látni, ha reggel kimegyek az erkélyre

De megpróbálom szép sorjában.

A visegrádi nyaralásunk nagyon jól sikerült, még ha rövid is volt, Pupák rettenetesen élvezte a velünk töltött időt, végig fel volt dobva, csak a hőség tette néha nyűgössé egy kicsit. Én voltam az, aki legnehezebben viselte a kánikulát, első éjszaka M. kérésére nem kapcsoltam be a légkondit (túl hangos, nehogy Pupák megfázzon), de így az első fél óra után úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Hiába nyitottam ki sarkig az erkélyajtót, mozdulatlanul állt a levegő, semmi hűs nem jutott a szobába. Két és fél órás vergődés után felfordult a gyomrom, majd begörcsölt a hasam és bár ezután mégis bekapcsoltam a légkondit és 10 perc múlva már aludtam, a hasfájás másfél napig megmaradt. Mivel nekem Pupákkal nem voltak jóslófájásaim, nem tudom, milyen is az pontosan, de gyanítom, hogy valami ilyesmi, hiszen azóta többször éreztem ugyanezt, több-kevesebb ideig. A múlt hét elején egyik éjszaka már periodikusan jelentkezett kb. 8 percenként.

Múlt hét szerdán jöttünk haza a mini nyaralásból, Pupákot fájó szívvel anyuéknál hagytuk, mi pedig sprinteltünk haza és azonnal dobozolni kezdtünk. Vagyis előtte még túléltük a vihart, aminek a kellős közepébe csöppentünk az M0-áson, kidőlt fákat kerülgettünk, és felmostam néhány vödör vizet, ami a zárt ablakon keresztül ömlött be valahogy a lakásba. Nem esett jól, ráadásul nem akartam egy tönkrement lakást átadni hétfőn.

Csütörtökön kora reggel már az okmányirodában voltunk, hivatalos ügyeket intéztünk, mindannyian átjelentkeztünk az új lakcímünkre - ez nagyon klassz érzés volt - délután pedig két zsákolás és dobozolás között beugrottunk a kórházba, hogy végre személyesen is találkozzunk a dokim helyettesével, ha úgy alakul, hogy vele szülünk. Fura és mosolygósan nosztalgikus volt ott ülni újra a vajúdóban az orvosra várva, a szülésznőm megismert, nagyon kedves volt, azt mondta, most kicsit jobban fog fájni, de rövidebb lesz a szülés. A szülészeten csend és nyugalom honolt, nem úgy, mint két évvel ezelőtt, amikor Pupák világra jött. Amikor bementünk, egy nővérke épp a karján hozott ki egy icipici emberkét, hát egyszerre olvadtunk el M.-mel, már el is felejtettem, mennyire apró egy újszülött.

A helyettes doki úgy néz ki, mint egy filmsztár (M. szerint a nővérkék kedvence lehet), de engem ez most egyáltalán nem érdekelt. Nekem kicsit habókosnak tűnt, meg kicsit szűkszavúnak, összeségében mégis nagyon jó benyomást tett, így jókedvűen és megnyugodva jöttünk el a kórházból.

A következő két nap észveszejtő tempóban rendszereztünk, selejteztünk, pakoltunk, mégis úgy éreztem, soha, de soha nem fognak elfogyni a cuccaink. Több mint 13 évnyi életet - ebből 6 közöset - kellett zsákokba és dobozokba zsúfolnunk, nem volt idő normálisan szortírozni, rendszerezni, pedig az eredeti elképzeléseim szerint egyetlen felesleges csavart sem vittünk volna az új házba. Persze így is több zsáknyi szemét gyűlt össze.

Vasárnapra jó pár barátot hívtunk reggelre, hogy minél hamarabb fel tudjunk mindent pakolni a költöztetőautóra. Mi a szombat éjszakát már nem tudtuk otthon tölteni, mert teljesen szét volt bombázva a lakás, úgyhogy pár órára meghúztuk magunkat a nagybátyáméknál, de hajnal 6-kor már újra pakoltunk.

Nyolcra nagyjából mindenki megérkezett frissen és tettre készen, és a barátaink becsületére legyen mondva, senki nem lazsált, jópofizott vagy lébecolt, egymás után hordták le a nehezebbnél nehezebb cuccokat és senki nem pihengetett hosszú percekig egy-egy ötemeletnyi forduló után, hanem azonnal vitték le a következő adagot.

Én sokszor úgy éreztem, nekem ezt nem kellene látnom, és jobb lenne, ha nem lennék itt, mert például amikor a gardróbszekrényeket centizgették nagy kínkeservvel a lépcsőház korlátjai fölött vagy amikor a kanapét cincálták ki a szűk ajtókereten, azt gondoltam, egyetlen ép bútorunk nem fog maradni, mindenünk tönkremegy. Persze nem is úszták meg kisebb-nagyobb sérülések nélkül, de ez már csak pár nappal később derült ki.

Azért túl sok időm nem volt gondolkodni, bőven volt még dobozolnivaló az utolsó percekben is, versenyt futottam az idővel, és így is maradt, ami csak másnap került át az autónkkal.

Amikor a srácok elmentek a teherautóval, M. húgával nekiálltunk kipucolni a lakást, mert én meg presztízskérdést csináltam belőle, hogy tisztán, fertőtlenítve adjunk át mindent, hogy jó érzés legyen beköltözni. Mellesleg mi is így kaptuk meg az új kecónkat, még a füvet is lenyírták és a muskátlikat is kigyomlálták nekünk.

Iszonyú nagy meló volt, főleg így, hogy a hasam miatt nem vagyok már olyan mozgékony, néha le is kellett ülnöm egy picit, de a sógornőm még így is hitetlenkedve kérdezgette, hogy honnan van energiám mindenre. Később azt mesélte M.-nek, hogy ő már tökre ki volt purcanva, de amikor azt látta, hogy négykézláb sikálom a fürdőszobát, ő is kénytelen volt összekapni magát. Rengeteget dolgoztunk, de nélküle semmivel sem lettem volna kész, úgyhogy nagyon hálás voltam, amiért ott volt.

Annyira elfáradtam, hogy miután bezártam - utoljára - az ajtót és kiléptem - utoljára - a lépcsőházunk kapuján, tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy én nem jövök ide többet haza. Nem volt érzelmes búcsú az itteni életemtől/életünktől, nem voltak könnyek, pedig mindig azt hittem zokogva fogok elköszönni és beleszakad a szívem, hogy a hátam mögött hagyom életem egyik legmeghatározóbb korszakát.

Este szutykosan, izzadtan, cipóra dagadt lábfejekkel és elefántbokákkal érkeztem meg anyuékhoz, de azért boldogok voltunk, mert megtörtént, végre átcuccoltunk, fizikailag is ott van a holmink, tényleg ott fogunk lakni!

Pár óra pihenés után M.-nek következett az újabb kemény etap, Papával (anyukám férje), hajnalban indultak, hogy beengedjék a padlósokat, akik új járófelületet varázsolnak a felső szintre, majd nekiálljanak a festésnek. Közben kora délután M. átadta a lakást az új tulajnak, aki sok-sok puszit küldött nekem, és meg volt hatva, hogy milyen szép tisztaság van mindenütt.

Új padló a hálóban

Úgy terveztük, M.-ék kb. szerda-csütörtökre végeznek a festéssel, utána én is hazamegyek és ezerrel kipakolunk, rendezkedünk, majd hétfőn M. kezd az új munkahelyen, én laborba megyek vérvételre és felveszem a kapcsolatot a környéken lévő védőnővel, gyerekorvossal stb.

M. kedden hívott az idegösszeomlás szélén, hogy a fal ledobta a festéket, az egész házban az alapokig le kell vakarni mindent, glettelni és alapozni kell, sőt helyenként állványozni (a lépcsőházban) a nagy belmagasság miatt, és azt nem tudják ketten megcsinálni, profi festőkre lesz szükség. Ehhez pedig már megint kölcsön kell kérnünk, a teljesen lemerült kasszánkat tovább kell terhelnünk, az időből pedig végleg kifutunk. Együtt bőgtünk este a telefonban, de másnapra újra összeszedtük magunkat, én anyuéknál, ő ott, ezerrel kerestünk festőket, persze főszezon van, csillióért dolgoznak és 3-4 hetes határidőkkel.

Közben én időnként azon izgultam, hogy Puppina vajon meddig hajlandó még bent maradni, sokszor érzem azt, hogy már nagyon a végén vagyunk, de én már az otthonunkba akarok menni a kórházból, az otthonunkba, ahol jelenleg kosz és káosz uralkodik, a holmijaink dobozokban és zsákokban gyűrődnek, még a kórházi csomagot sem állítottam össze, a gyerekeknek nincs hol aludniuk, sőt nekünk sem, szóval rendesen el tud önteni a para és az aggódás.

M. és Papa közben lefestették a szobákat, a maradék nagyobb felületekre pedig találtunk festőket, aki viszonylag jó áron vállalták a munkát, ma kezdtek, azt ígérték, szerdára kész lesznek. Aztán persze napközben kiderült, hogy hiába a profizmus nekik is csak le kell kaparni az alapokig mindent, így az árat is növelték és a határidőt is kitolták. Most úgy állunk, hogy pénteknél előbb nem lesz kész semmi.

Gyerekszoba, színekkel

M. ott lakik a zűrzavarban, próbálja karban tartani és összerakni, amit tud, a bútorok újra össze vannak csavarozva, néhányuk már a helyén áll, persze lehet, hogy tök fölöslegesen, mert most a csiszolással újra belep mindent a por, pedig a sógornőmék a múlt héten minden délután nálunk takarítottak.

Én meg itt ülök anyuéknál tehetetlenül, totál kicsinál a kánikula meg a fölöslegesség érzése, mennék, csinálnám, de lehet, hogy közben nem is tudnám, mert időnként már olyan vagyok, mint egy partra vetett bálna, a hasam óriási, nehéz, éjszakánként nem tudok aludni a hőség miatt, nehezemre esik bármit véghez vinni, szóval vészesen fogy az energiám.

Olykor úgy érzem, én már soha nem fogok az álomlakásunkban lakni, mert amikor végre tapintható közelségbe kerül, akkor valami ismeretlen erő hirtelen méterekre arrébb taszítja. Mióta hivatalosan miénk a ház még nem is voltam ott, csak M. fotói alapján próbálom elképzelni, mi milyen lesz, hogy jól választottuk-e ki a színeket, hogy elférnek-e úgy a bútorok, ahogy terveztük és tényleg jó lesz-e a kertben üldögélni.

M. esténként felhív és arról mesél, hogy mit tudott csinálni aznap, hogy jól meglocsolta a füvet, éjszaka körbebiciklizte a környéket, és még ebben a zűrzavarban is tök jó és békességes érzés ott lenni, és majd meglátom, milyen szép életünk lesz...

Nehéz elhinni, jöhetne már valami feloldozás nekem is, amitől ebből az álomból nekem is valóság lesz, és nem csak a kudarcok, meg a nehézségek sorakoznak fel egymás után.

Kicsit összeszedetlen vagyok, nézzétek el nekem, millió dolog történt, sok-sok érzelmi és fizikai terhelés. Egy csomó mindent kihagytam, de majd mesélek arról is, csak nehéz már a gép előtt is ülni, egyrészt mert Pupák nem szereti, másrészt mert melegem van és a fenekemet töri a szék. Nyígós kismama lettem, pedig milyen büszke voltam két évvel ezelőtt, hogy nekem meg sem kottyan ez a terhesség dolog.

Ja, és ma beléptünk a 9. hónapba. 36 hetes vagyok.