Így történt az újabb csoda

Emlékszem, az előző szülésemről azt írtam, hogy fájdalmas és gyönyörű élmény volt. Ez a mostanira is igaz volt, de egészen másképp.


Nehéz napom volt hétfőn, sőt igazából már vasárnap is. Pupákkal kettesben voltunk, és kitakarítottuk a lakás nagy részét, ami megmaradt, azt még hétfőn délelőtt befejeztem. Azután nekiálltam a sütés-főzésnek, mert ebédre jöttek az unokaöcsémék. Volt sült hús, basmati rizs, kétféle saláta, sőt, eljátszottam a gondolattal, hogy sütök valami sütit is, de végül azt elvetettem, gondoltam M. majd hoz a közeli cukrászdából, ha megkívánjuk.

Két óra körül megjött a rokonság, és igazán klassz délutánunk volt: ettünk-ittunk, dumáltunk, a gyerekek játszottak, azután kimentünk a kertbe, és néztük, ahogy Pupák és a kis unokahúga, aki most volt egy éves, hogyan pancsolnak a medencében.

Hat óra elmúlt, amikor elbúcsúztunk, M. visszavitte őket a szállodába, én pedig nekiestem a romoknak, mosogattam, pakoltam, eltakarítottam mindent és meguzsonáztattam Pupákot. Mire M. visszaért, fürdési idő volt, majd Pupák elment aludni, mi pedig leültünk vacsorázni.

Megbeszéltük, hogy milyen jó volt ez a nap, és mivel D.-ék még csütörtökig maradnak Magyarországon, csinálhatnánk még egy valahova beülős, borozgatós estét is, ha tudunk valakit szerezni, aki vigyáz Pupákra.

A vacsora végén éreztem valami fájásszerűséget, de ekkor még simán azt gondoltam, hogy csak sok volt az elmúlt két nap és nagyon elfáradtam, azért húz a hasam. Máskor is volt már ilyen. Aztán olyan volt, mintha jött volna még két hasonló. Szórakozottan ránéztem az órára, és mondtam M.- nek, hogy jegyezze meg az időpontot: 21.22.

Kb. 8-10 percenként mintha újra éreztem volna valamit, de nem voltak egészen szabályosak, így betudtam őket jóslófájásoknak. Közben arra gondoltam, mennyivel egyszerűbb, amikor elmegy a magzatvíz, akkor legalább az ember egyből tudja, mi van. M. megkérdezte, nem akarom-e felhívni anyuékat, hogy induljanak el, de én leintettem, hogy nekik most rengeteg dolguk van otthon is, feleslegesen nem fogom őket iderángatni, inkább elmegyek zuhanyozni, ha a meleg víztől jobb lesz, akkor ez csak a megerőltetéstől van.

Lezuhanyoztam, és meg is ritkultak a fájások, így megnyugodva heveredtem le a kanapéra, olvasgattam, M. lábát masszíroztam és azon poénkodtam, hogy én még nem akarok szülni, mert most szeretnék egy nagyot aludni, ugyanis rettentően elfáradtam. Éjfél körül ágyba is bújtunk, de a szendergésből újabb és újabb fájások ébresztettek fel. Megpróbáltam mérni őket, de még mindig nem tudtak meggyőzni, pedig a 8 percesekből egy idő után 6 percesek lettek, és mintha erősödtek volna is.

Kettőkor megadtam magam, talán mégis jobb, ha bemegyünk a kórházba és rám néznek. Negyed 3-kor felhívtam anyukámat, hogy szerintem lehet, hogy elindult valami, el tudnak-e jönni, tíz perc múlva megcsörgetett, hogy már úton vannak.

Háromkor szóltam a szülésznőnek is (először a helyettest hívtam, aki közölte, hogy már riasztható az eredeti is), hogy mi fél órán belül megyünk, 5 perces fájásaim vannak.

Ellenőriztem a kórházi táskákat, bepakoltam, ami még hiányzott, a fájások pedig egyre sűrűbben jöttek, így meg-megálltam miközben tettem-vettem és valaminek nekitámaszkodva vártam az egyre hosszabbodó fájdalomhullámok végét. Néztem a perceket, aggasztóan kevés idő telt már el két etap között, 4 percesek után volt, hogy két-három percenként kellett átvészelnem az összehúzódásokat.

M. kezdetben nyugodt volt, a lenti kanapén szundikált, amíg én pakolgattam, de ahogy csökkentek az időintervallumok, egyre idegesebb lett és izgatottságában percenként akarta hívogatni anyuékat, hogy hol tartanak, majd felébreszteni Pupákot, hogy akkor őt is visszük magunkkal, mert ő, mármint M.  nem fog tudni levezetni egy szülést a kocsiban. Nyugtatgattam, hogy minden rendben lesz, anyuék mindjárt ideérnek, erre kínjában elkezdte forgatni a szülési videónkat, és olykor fájás közben próbált rábírni, hogy mondjak valami vicceset, vagy foglaljam össze, hogy eddig mi történt. Innentől kezdve már tényleg egy filmben éreztem magam, és a későbbi események csak megerősítették ezt.

Pár perccel az indulás előtt még beszaladtam Pupák szobájába, megpuszilgattam, kicsit könnyezgettem, gyorsan felvettem a kiscipős medált, amit M.-től kaptam Pupi születésekor, és az ajtóban vártuk, hogy anyuék befussanak. Az autónk ekkor már kint állt a ház előtt, így egy gyors puszi és ölelések után már robogtunk is a kórház felé. Ránéztem az órára: 3.45 volt.

Furcsa élmény volt a sötétben, a kihalt utakon autózni, miközben halál pontosan négy percenként érkezett egy hosszú percig tartó fájás. Ennek ellenére tök jókat röhögtünk az úton, először akkor, amikor egy fura külsejű pasi meglátva minket stoppolni kezdett, majd amikor az autópályán 140-nel száguldottunk és én halkan megjegyeztem M.-nek, hogy a legfontosabb az lenne, hogy élve odaérjünk a kórházba.

4.03-kor gördültünk be a kórház kapuján, amíg M. kivette a táskákat én átvészeltem egy jó nagy fájást, majd az újabb előtt fellifteztünk a szülészetre, ahol a szülésznő már izgatottan várt minket, beterelt a vajúdóba és beinvitált a vizsgálóba. Azonnal megállapította, hogy nagyon jól állunk, 8 cm-re voltam nyitva, "tíznél szülünk" - közölte mosolyogva, úgyhogy mire levakartam magam a vizsgálóasztalról, kivártam egy fájást, pisiltem, fájás, kezet mostam, fájás, és visszamentem, M. már a szülőszobával ismerkedett.

Gyors átöltözés, fájás, felfekvés az ágyra, fájás, kérsz egy kis vizet?, fájás, hol a papucsod?, fájás, kéred a köntösödet?, fájás, jó így az ágy?, fájás, legyen lejjebb?, fájás, vagy feljebb?, fájás, a háttámla jó így neked?, fájás, figyelj Sensitive, ezeket a papírokat még alá kellene írni, fájás, ja, hogy épp fájásod van?, fájáááááás, nagyon jól titkolod őket!, fájás, már csak ezeket kellene aláírni itt, fájás, meg itt, meg itt, meg itt, fájás, jól van, még gyorsan bekötök egy branült, azután békén hagyunk, fájás, fájás, fájás.

Gondoltam, oké, akkor leadminisztráltunk mindent, Zsuzsa lekapcsolta a neonokat, csak egy kellemes éjjeli fény maradt, kaptam egy lepedőt takarónak, M. ott ült mellettem, akkor most innentől szépen elvajúdgatok, ráhangolódok a fájásokra, elmerülök abban a fura világban, mint a múltkor, és mire jönnek a tolófájások, már abban a meditatív állapotban leszek, ami eltompítja a fájások élét.

De ekkor megérkezett a helyettes orvos és közölte, hogy ő is megvizsgálna, fájás, örömmel megállapította, hogy nagyon jól állunk, fájás, akkor most burkot repesztünk és utána akár szülhetünk is, FÁJÁS, elönt a melegség és fájásfájásfájásfájásfájás...

Ami ezután következett az leginkább egy fájdalomcunami volt, Zsuzsa mondta, hogy esetleg szóljak, ha kérek fájdalomcsillapítót, de mire a sok fájás között meg tudtam volna fogalmazni, újabb fájások mosták el a mondandómat, azután meg szinte rögtön azt éreztem, hogy itt vannak a tolófájások.

Mindenki szüntelenül biztatott, hogy milyen jól csinálok mindent és tolunk párat, aztán szülünk, az orvos mindennel elégedett volt, mert gyönyörűen haladtunk, azután mondták, hogy forogjak, toljak az egyik oldalon, azután a másikon, és aztán már tényleg szülhetünk is. Embertelenül fájt pózt változtatni, néha pihenni akartam egy kicsit, de ha nem toltam fájáskor, akkor még elviselhetetlenebb volt. Néha kétségbeesetten kapaszkodtam M. nyakába és a fülébe zokogtam, máskor a karját harapdáltam kínomban, vagy az ágyat próbáltam szétszerelni úgy markoltam a fém alkatrészeket és többször volt olyan pont, amikor azon gondolkodtam, hogy köszönöm szépen, nagyon klassz volt mindenki és minden, de én ezt nem csinálom tovább, hazamegyek.

Azután azt mondták, hogy már látszik a haja, és M. bólogatott, hogy tényleg, nagyon ügyes vagy kicsim, nyomjad, ahogy csak tudod, és akkor valahonnan megint merítettem egy kis erőt és nyomtam, egy levegő alatt hármat, de akár ötöt is nyomtam volna, csak jöjjön már ki. Mindent tisztán éreztem, nem olyan távolról és elmosódottan, mint a múltkor, amikor az adrenalinlöket miatt a tolásnál már semmi fájdalom nem volt, csak az összpontosítás, hogy sikerüljön. Most éreztem, ahogy tágulok, ahogy a gátnak nekifeszül a feje és onnan nem jön tovább, pedig én nyomok, nyomok, nyomok annyit és úgy, ahogy kell... Megkérdezték, mehet-e a metszés, mert megint szükség van egy kicsire, bármibe beleegyeztem volna, csak legyünk már túl rajta, metszés, most akkor nagy levegő és nyomd, még egyszer nyomd, nagyon jó, nagyon jó, nagyon jó!

És akkor az a semmihez nem fogható csodálatos érzés, amikor egy óriási csusszanással előbújik, mint egy kis sellő, és egyszerre kell zokogni és nevetni, és mindenki ujjong, miközben én csak az ő hangjára figyelek: belekortyolt a levegőbe, felsír? De már a hasamon nyekereg, csodás illata van és én könnyes szemmel köszöntöm, sokszor ismételve egymás után, hát szia, kislányom, szia kicsikém, megérkeztél?

Innentől nincs fájdalom, csak megkönnyebbülés, szeretethullám, boldogság és fáradtság. Reggel 6 óra van, ébred a város, mi pedig egy külön kis burokban újra átélhettük a csodát, ami csak a miénk és amit egy újabb üvegcsébe zárva odateszünk a polcra, ahol Pupák születése is ott van.

2015.08.11. 6.03