Mormontámadás és ami utána jön

Tegnap este megint betámadtak a mormonok, kaptam egy laza sírógörcsöt, nagyon sajnáltam magam.


Sajnáltam, hogy anyu elment, nagyon sokat jelentett, hogy itt volt, rengeteget segített, meg jó volt napközben is felnőtt társaságban lenni. Hétvégén azonban újabb esküvő lesz a rokonságban, amit mi már hetekkel ezelőtt lemondtunk, valamiért azt gondoltuk, tutira meglesz Puppina akkorra.

Mondjuk nem baj, hogy nem megyünk, mert ebben a kánikulában kínszenvedés lenne órákat várni, meg itt-ott ücsörögni, de anyuéknak muszáj ott lenniük, ami egyrészt azért indította be a könnycsatornáimat, mert emiatt haza kellett mennie, másrészt meg mi lesz, ha mégis pont akkor indulna be a szülés, ők pedig nem tudnak jönni Pupákhoz.

És különben is, pénteken mennem kell a védőnőhöz, meg egész nap egyedül leszek Pupákkal és már nem tudom úgy emelgetni és kiszolgálni, jaj, mi lesz!

Aztán, ha már így belelendültem, bőgtem amiatt is, hogy mi a fenéért nem tudtam ezen a héten megszülni, amikor még a szülésznőm és az orvosom is berendelhető lett volna, ehelyett egyre inkább úgy tűnik, hogy helyettes dokival és helyettes szülésznővel kell végigcsinálnom az egészet, pedig a bizalom és az ebből fakadó nyugodtság tök fontos lenne. És akkor valamiért a szülésen is elkezdtem parázni, pedig nekem tényleg szép élmény volt az előző, de most azon agyaltam, hogy pont ezért nem lehet másodjára is jó, minden el fog baszódni, lásd orvos és szülésznő, izzasztó forróság lesz, amit én nem bírok, most tutira fájni is fog stb., stb.

Azon is zokogtam, hogy megérkezett az egyik legkedvesebb unokaöcsém Amerikából a családjával (szintén az esküvőre), és pár nappal ezelőtt írt, hogy akkor megyünk-e velük a Szigetre, meg ide-oda. Válaszoltam neki, hogy már nagyon nehezen mozdulok, mert elég hamar elfáradok, és előre nem tudok megígérni semmit, mert fogalmam sincs, hogy alakulnak a dolgok a szüléssel. Erre nem  válaszolt annyit sem, hogy bakfitty, vagy hogy akkor meglátogatnak ők, de persze a családon belül körbeért, hogy másokat meg meginterjúvolt, hogy akkor ők mennek-e velük bulizni. Engem meg teljesen szíven ütött ez az egész, mert amióta ez az unokaöcsém jár Magyarországra (16 éves kora óta, én akkor voltam 19), mindig, amikor itt volt, mindent alárendeltem annak, hogy vele lehessek, szétbuliztuk magunkat - többek között a Szigeten -, nálam lakott, rengeteg klassz programot szerveztem neki, bemutattam egy csomó jó fej embernek, és mindig annyira jól éreztük magunkat együtt. Most először nem tudok azonnal ugrani, szervezkedni, bulizni, és máris el vagyok felejtve.

Egyébként az unokaöcsém szülei is itt vannak, ők már több hete megérkeztek, tőlük kaptuk az egyik nagyobb összegű kölcsönt, hogy meg tudjuk venni a házat, úgyhogy mióta itt vannak iszonyú kedves hangvételű személyes és virtuális meghívókat küldtem nekik, hogy jöjjenek el hozzánk, nézzék meg a lakást. Tegnap újra beszéltünk telefonon, akkor újra hívtam őket, hogy akár unokaöcsiékkel együtt, akár külön, látogassanak ki. Erre azt válaszolták, hogy menjünk mi be a városba, ők most ezért nem bérelnek autót, vagy ha találkozni akarunk, akkor mi is menjünk ki a reptérre unokaöcsiék elé.

Szerintem én nem vagyok egy túl kényes kismama, végigtoltam a pakolást, költözést, takarítást, berendezkedést meg minden, de tényleg olyan nehéz megérteni, hogy 38 hetesen, 40 fokban már nem tudok csak úgy kiugrani a reptérre fél órára, nem esik jól várótermekben ücsörögni és mennyivel emberibb lett volna akkor azt mondani, hogy ha már nem jönnek ki, hogy üljünk be valahova, ebédeljünk együtt, beszélgessünk egy kicsit...

Szóval ilyen agymenésem volt, mindenen jól felhúztam magam, a szemfestékem belefolyt a szemembe és csípte, feldagadt a szemem meg az orrom és a szám (M. és Pupák közben boltban voltak), és én csak sírtam, bőgtem meg zokogtam, fújtam az orrom rendületlenül, aztán meg megpróbáltam lehiggadni, mire a srácok hazaérnek. Valamennyire sikerült is, de aztán amikor M. azt mondta, hogy "Ne haragudj kicsim, de elég szarul nézel ki, minden rendben van?", újra folyni kezdett taknyam-nyálam és rázúdítottam ezt az egészet. Neki végül sikerült megvigasztalnia és az estét már tökéletes idillben töltöttük végre kettesben a kanapén...

Reggelre aztán elmúlt minden rossz érzésem, valahogy sikerült elengednem a dolgokat. Már nem izgatott, kivel, hogy és mikor fogok szülni, a lényeg, hogy bízzak a saját testemben és Puppinában, és fejben végig oda tudjak megint koncentrálni. Ha nem abajgatnak feleslegesen, minden rendben lesz.

Pupák egy kis tünemény volt egész nap, semmin sem nyafogott, tök ügyes volt a védőnőnél, rengeteget nevettünk, nagyot aludtunk délután, nem esett nehezemre semmi, kivéve a tűző napon való sétálgatás, de azt is túléltem.

A védőnő nagyon kedves, felkészült és segítőkész, aranyos volt Pupákkal is meg velem is, mégis tudjátok, vannak olyan emberek, akik még ennek ellenére sem szimpatikusak, van valami a stílusában vagy nem tudom, ami miatt kicsit idegesít. De hát ez legyen a legnagyobb gondom.

Aztán írt az unokaöcsém is, hogy nagyon szeretne velem találkozni és akár taxival is eljönnek hozzám, végül megbeszéltük, hogy hétfőn meglátogatnak, M. elhozza őket és itt töltik a délutánt.

Tegnap egyébként megint voltunk bent a kórházban CTG-n, ezúttal a helyettes szülésznővel ismerkedtünk meg, ő is nagyon kedves volt, lelkemre kötötte, hogy hívjam bátran, bármikor. Nem vizsgált meg, a görbéim tökéletesek voltak, volt két olyan fájás, ami nem fért rá a diagrammra, én mégsem éreztem belőle semmit.

Miután hazajöttünk, újra átnéztem a kórházi csomagom, pótolgattam a hiányzó dolgokat és felírtam a telefonomba, mi az, amit indulás előtt még be kell dobni, ásványvíz, piperecuccok, ilyesmik.

Készen vagyok.

38 hetesen és 5 naposan