"Az életben vannak rossz dolgok is, nem lehet mindig, minden klafi"

Végre eljutottunk egy dévényes gyógytornászhoz. Az élmény mindannyiunkat megviselt, leginkább azt hiszem engem. Lelkileg mindenképp.


Amikor lementem Pupákkal a háziorvoshoz, minden ugyanúgy zajlott, mint mindig, megmérték a súlyát, a hosszát, megnézték a fogait, meghallgatták a tüdejét, megkérdezték, mit eszik, és ha nem hozakodok elő vele, hogy engem aggaszt, ahogy ül, akkor nem tudom, egyáltalán szóba került volna-e. Mert ugye áll, meg mászik, meg lépeget, úgyhogy az erre irányuló kérdésekre megnyugtató válaszokat tudtam adni. Azért is fura ez az egész, mert a gyógytornász is azt mondta, hogy a kerületünkben nagyon körültekintően szokták kiszűrni a rendellenességeket. Azért a jelek szerint van némi hibaszázalék. Pont mi voltunk azok.

Szóval előadtam az aggodalmaim, hogy ugyan elkezdett ülni az utolsó pillanatban, de nem szabályosan, és amikor Pupák ezt produkálta is, azonnal gyógytornászhoz irányítottak minket.

A helyzet azonban nem volt ennyire egyszerű, ugyanis a gyerekorvos előre megmondta, hogy a kerületben mindenki tele van, nem hiszi, hogy bárhova beférünk. Összeségében kaptam néhány nevet (némelyiket telefonszám nélkül, hogy az éppen érvényeset próbáljam kideríteni a neten), és némi biztatást, hátha valaki mégis beprésel minket valahova.

Amikor hazajöttem, először is felhívtam a Dévény-alapítványt, és megkérdeztem, a listámról kik azok, akiket ők hivatalosan ajánlanak, (a központba is esélytelen bejutni, kb. 2-3 hónap a várakozási idő), néhány nevet kihúztam, és elkezdtem telefonálgatni. Volt, aki 5-6 hívás után sem vette fel a telefont, sőt vissza sem hívott azóta sem, amit kissé furcsának találtam, mert egy "bocs, nem" azért bele kellene, hogy férjen. Nem találtam senkit, egyetlen egy konduktorral tudtam beszélni itt a kerületben, aki egy másikról elmondta, hogy egész biztosan nem vállal minket, mert egymás mellett dolgoznak, és teljesen tele van, őt pedig majd ezen a héten pénteken hívhatom fel, hogy egyáltalán megmondja, valamikor az elkövetkezendő két-három hétben ránk tud-e nézni.

Mi azonban eddig nem akartunk várni, úgyhogy elkezdtem hívogatni a szomszédos kerületeket és ezen a ponton M. is bekapcsolódott a keresésbe. Végül egy kolléga ismerősének ismerősén keresztül találtunk egy hivatalosan is ajánlott gyógytornászt, aki végre hajlandó volt időpontot adni nekünk, és legalább megnézni a gyereket. Utasításba kaptuk, hogy vigyünk egy nagy lepedőt, textilpelenkát, és zoknit magunknak.

Hajnalban keltünk, mert a hivatalos rendelés kezdete elé tudtak bepasszírozni minket, Pupák útközben elaludt, kissé nyűgös volt, mire odaértünk.

Az első látásra rendkívül szigorú, határozott, középkorú nő gyorsan felvette az adatokat, kikérdezett minket a gyerek mozgásfejlődéséről, miközben nézte, ahogy Pupák mászkál és üldögél. Egyből közölte velünk, hogy amit csinálni fog, az a gyereknek nem lesz kellemes, sőt, néha fájdalmat is fog okozni, de nem elsősorban emiatt fogja végigordítani a kezelést, hanem azért, mert már nagyon rossz korban van, fejlődik a saját akarata, és most minden az akaratával ellentétesen fog történni.

Szóval felkészített minket a következő fél órára, de én mégis padlóra kerültem attól, amit végig kellett néznünk. Pupák önkívületben ordított, visított, a kezét nyújtogatta felénk kétségbeesetten, fuldoklott a sírástól, folyt a nyála, vörös volt a feje, néha már attól féltem, elájul. Szerintem a gyerek még életében nem sírt ennyit egyfolytában, és olyan hangokat adott ki, amiket még soha nem produkált. Nagyon megviselt ez a helyzet, én is sírtam vele együtt, mire a gyógytórnász határozottan rám szólt, hogy nekem azt kell közvetítenem a gyerek felé, hogy ez jó dolog, ami az ő érdekében történik, nem szabad kétségbeesést mutatnom. Tudtam, hogy igaza van, mégis rettentően nehezemre esett visszanyelni a könnyeim.

A diagnózis szintén megrémített minket: gyengék és túl lazák a hátizmai, a combizmai egy része,  gondok lehetnek az állással, a járással, később a futással, biciklizéssel, egyensúly zavarai lehetnek, esetleg tanulási nehézségei is. Rásadásul amint elhangzott a hipotón (hypotón?) kifejezés, mindketten pánikba estünk, ugyanis a családban nemrég egy kétéves kisfiú kapcsán merült fel ez a tünet, kétévesen még nem járt, és azt mondták, ez valószínűleg az autizmus egyik tünete. Szóval azóta M.-mel rettegünk, nehogy esetleg Pupáknak is valami hasonló problémája legyen.

Hazafelé az autóban Pupák kimerülten aludt, álmában nagyokat sóhajtozva, én meg miközben simogattam az arcát, szabadjára engedtem a könnyeim, és borzasztó bűntudat mardosott, ha csak a saját ösztöneimre hallgatok, már rég eljutottunk volna tornázni, de hagytam, hogy megnyugtasson a neten összeolvasgatott szakirodalom és mindenki más véleménye. Pár hónappal ezelőtt Pupákot még nem zavarta, ha idegen veszi kézbe, a kezelés minden szempontból könnyebb, és hatékonyabb lett volna, és talán már túl is lennénk rajta.

A gyógytornász azt mondta minimum 4 hónap kezelésre van szükség, és amíg a kerületben nem szabadul fel hely, ő vállal minket.

Elkezdtük itthon is csinálni a házi feladatokat, Pupáknak a mozdulatsorról azonnal eszébe jutott a kezelés, és hiába próbálkoztam a figyelmét elterelve, játékosan tornáztatni, nagyrészt végigüvöltette az itthoni gyakorlatokat is.

Viszont már az első kezelés másnapján láttunk fejlődésre utaló jeleket, már nem ült féloldalasan az etetőszékben, mindkét kezét egyformán használta, néha magától kihúzta magát és mozogni kezdett a zenére.

A második alkalomra szorongva, de a lelkünket megkeményítve mentünk, és bár Pupák a fél órás kezelés 28 és fél percét most is végigordította, sőt, volt amikor szabályosan jajgatott (ó, istenem, a szív megszakad!), de másfél percre már elhallgatott, volt egy félmosoly is egy pici másodpercre, és megengedte magának, hogy szemrehányóan nézze a konduktort, amikor már nagyon elege volt. Ez alkalommal kibírtam sírás nélkül, de nagyrészt aggódva figyeltem, hogy áll helyt Pupi. M. viszont olyan volt, mintha mindig is 11 hónapos gyerekek gyógytórnáztatásában segédkezett volna, egyfolytában beszélt a kismukihoz, mindenhogy próbálta elterelni a figyelmét, viccelt, hülyéskedett, és most azért lábadt könnybe a szemem, mert annyira, de annyira szeretem M.-et, és mindig meggyőződöm róla, hogy nem csak remek társ és férj, de csodálatos apa is, és újra és újra hálát adok az égnek, hogy találkoztunk.

Talán a gyógytornásznak is jobb kedve volt, mert a második kezelés után, jóval biztatóbb képest festett Pupák állapotáról, azt mondta, az égvilágon semmi gond nem lesz, Pupi nagyon erős és ügyes kisfiú, egyetlen alkalom után rengeteget erősödött és fejlődött, és az izomgyengeségtől sem kell megijedni, vannak, akiknek feszesebb, másoknak meg lazábbak az izmai, majd olyan sportot kell választani, ahol ezt figyelembe vesszük.

Ennek ellenére mi bejelentkeztünk egy gyerekneurológushoz, ma délután megyünk vizsgálatra, remélem, megnyugtat bennünket, s néhány hét gyógytorna után túl leszünk a sötét gondolatokon és jövőképen. Jelenleg sokkal jobban aggaszt, hogy Pupák borzasztóan betaknyosodott, nagyon rosszul aludt és elő kellett vennünk a hónapok óta pihenő és gyűlölt orrszi-porszit is.