Minden egyes alkalommal, amikor Pupáknak ételt készítek és a zöldségeket és gyümölcsöket pucolom, eszembe jut a nagymamám.
Ahogy fürgén, az évek alatt beégett pontos mozdulatokkal hámozza, darabolja az ebéd hozzávalóit, ahogy a nagy vájlingban megmossa őket, majd felteszi a tűzre főni.
Már 10 éves elmúltam és még mindig nem tudtam krumplit pucolni, a nevelőapám állandóan ezzel (is) cikizett, de senkinek nem volt türelme hozzá, hogy megmutassa, hogyan kell, lévén balkezes voltam, és valahogy senkinek nem álltam kézre. Egyedül maminak volt ideje rám, a szagos nyári délelőttön együtt ültünk az árnyékos verandán, előttünk egy nagy kupac krumpli és ő beleigazítva tenyerembe a kést, magyarázta a hámozás rejtelmeit. Nem bánta, ha elfaragtam egy-egy krumpli felét, nem sürgetett, nem szidott, csak nézett rám a mosolygós kék szemével, és miközben beszélgettünk, a krumplihalom is elfogyott előlünk.
Így a mai napig, amikor zöldséget pucolok, látom őt is magam előtt, a dolgos, kérges kezeit, amik olyan hihetetlen ügyességgel tudtak mindent csinálni, és amelyek olyan ügyetlenné és tehetetlenné váltak az agyvérzés után. És néha mosolygok, máskor meg folynak a könnyeim, mert olyan nagyon-nagyon szeretem és annyira elviselhetetlenül hiányzik a nagymamám...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése