Anyák

Délelőtt, amikor megnéztem, vannak-e új bejegyzések a kedvenc bloggereimtől, ez a jó hír fogadott, és bár Henit személyesen nem ismerem, valószínűleg még soha nem találkoztunk, vagy beszéltünk, mégis olyan őszintén és teljes szívvel tudtam örülni nekik, hogy elsírtam magam.



Anyunak is elmeséltem, mert nem értette, miért potyognak a könnyeim, azután beszéltem neki ezekről a blogokról és azokról a nőkről, akik már hosszú évek óta rendíthetetlen hittel és lelkierővel küzdenek azért, hogy anyák lehessenek, hogy olyan harcokat vívnak nap mint nap, amiről a legtöbb embernek még csak elképzelése sincs.

Szerintem minden leendő anyukának ismernie kellene egy-egy ilyen történetet, és nem csak olyan szinten, hogy a szomszéd ismerőse lányának is lombikja volt, meg hogy hallottam, hogy vannak, akik sokáig próbálkoznak, amíg összejön a gyerek, hanem napról napra nyomon követni, hogy micsoda fizikai és lelki megpróbáltatásokon mennek keresztül ezek a párok, hogy hányszor kerülnek padlóra, hogy mennyiszer járják meg a poklot, hogy milyen erő és kitartás van bennük, hogy mennyi mindent megtesznek a célért, hogy nem adják fel akkor sem, ha nem sikerül, és hogy micsoda kedvességgel, összetartással és segíteni akarással támogatják a sorstársakat.

Amikor elvesztettük a babánkat én is éreztem azt a fájdalmat, veszteséget és gyászt, amit közülük sokan már többször is átéltek, ezért érzem emberfelettinek azt az erőt, amivel mégis minden alkalommal újrakezdik.

Nem akartam eposzt írni, és remélem, félreérthető sem voltam, csak azt akartam ilyen sután és esetlenül megfogalmazni, hogy ők az én hétköznapi hőseim, és rengeteget tanultam tőlük küzdésről, kitartásról, hitről és az anyaságról.